A magyarok vezérlova
Okkal nevezték a magyarokat lovas nemzetnek, hiszen még a honfoglalók temetőinek sírjaiban is ott voltak a legfontosabb társak, a lovak maradványai. Az Akhal-tekke volt a magyarok vezérlova, ezen ültek törzsfőink és nemzetségfőink, így vették birtokba a Kárpát-medencét.
Felgyőn egy nagy jurta széles és mély árkában egy lóvakarót találtak László Gyula ásatásvezető régésszel. Ez azt bizonyítja, hogy lovaikat a szállásuk mellett tartották őseink. Emellett a fehér ló áldozati állat is volt, miként a székelyek mitológiája is dokumentálja. Magukat a fehér lótól származtatják.
Ha a belső-ázsiai népek évszázadokon át tartó helyváltoztatására gondolunk, akkor nem kétséges, hogy kitartó, erős, gyors mozgású lovakra volt szükségük. Nem a szépség számított, hanem az anatómiai tulajdonságok, amelyek bírják az erős igénybevételt. Ilyenek voltak a taki és a tarpán. A tarpánménesek addig éltek a „török síkságon” (Közép-Ázsiában), amíg a területet mongolok lakták. Amikor az orosz parasztok mezőgazdasági művelés alá fogták a területet, elkezdték irtani a tarpánt. Hankó Béla professzor szerint: „Vére a mongol lovacskák képében Belső-Ázsiában ma is él.”
Őseink a taki (Przsevalszkij-, Przewalski-) lovat ismerték meg és azt háziasították. Később találkoztak a többi lófajtával is, de azoknak tiszta vérvonalú egyedei már nem éltek. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a modern lófajták abból a négy ősi törzsből alakultak ki, amelyek túlélték a jégkort. Ebből három törzs már kihalt, az egyetlen túlélő a Przsevalszkij-ló, ez Mongóliában még ma is szabadon, természetes körülmények között él. Az elnevezése egy lengyel származású orosz ezredestől származik, aki 1881-ben a Góbi-sivatag szélén talált rá egy vadon élő ménesre. Mai felfogás szerint az első nemes, nagy teljesítményekre képes lófajtát, a turáni vagy sivatagi lovat a Kaszpi-tenger és a Kazah-hátság között fekvő Turáni-alföld vagy Kelet-Turkesztán sivatagos, félsivatagos tájain élő állattartó türk törzsek tenyésztették ki.
A magyar őstörténet kutatásával kapcsolatban Kiszely István antropológus a következőket írta: „Hogy a magyar lovas nemzet, azt akkor éreztem igazán, amikor Kelet-Turkesztánban felültem egy »Akhal-tegin (tekke)« hátára. A gyalogos emberek számomra pórnéppé törpültek, megszűnt a tér és idő. Akkor és arra mentem, amerre és amikor akartam. Szabad emberré váltam. Ez a gondolkodásmód és szabadság határozta meg eleink életét, akik így jöttek be a Kárpát-medencébe.”
Milyen ló is az Akhal-tekke, hol nemesítették ki? A turáni ló közvetlen leszármazottja a turkomán ló vagy Akhal-tekke, népszerű nevén Akhal-tegin. A honfoglaló magyarok vezérlova volt, amelyik a Türkmenisztánban az Akhal-oázis környékén élő Tekke nevű türkmén törzsről kapta a nevét. A tiszta vérvonalú egyedek több ezer éves tenyésztői kultúra bizonyítékai. Nemességük, elegáns megjelenésük, hosszú, keskeny fejük, nagy, kifejező szemük, hosszú fülük, hosszú nyakuk, keskeny mellkasuk, hosszú, keskeny hátuk, lapos bordáik, hosszú, „száraz” lábuk, 145-155 cm közötti marmagasságuk, aranybarna vagy rókabarna színük, vékony bőrük, fémesen csillogó szőrzetük, áttetsző vérereik és csontléceik kiemelkedően szép látvány nyújtanak. Szívósságuk is alkalmassá tette a magyarok vezérlova elnevezésre. Elképesztő teljesítőképességükre jellemző, hogy az Aşgabat–Moszkva közötti 4300 km-es távot 84 nap alatt tették meg. Emellett idomításra is alkalmasak.
Európát a magyarok ismertették meg ezzel a remek lóval, de ezt már elfelejtették. A lótenyésztés nem titkolt célja a vezérló visszatelepítése a Kárpát-medencébe. Már hoztak megfelelő tenyészállatokat, lovasok mentek ki értük a türkmén sztyeppre, és lábon hozták haza a vásárolt állatokat. A szakértelem a visszahonosításához megvan.
