Hirdetés

A szuverenitáskérdés lényege, hogy hol szülessenek az életünk keretfeltételeit meghatározó legfontosabb döntések. Kinél legyen a főhatalom a XXI. század második évtizedének végéhez közeledve? Ahhoz, hogy erre a kérdésre alapos választ adhassunk, érdemes áttekinteni az utat, amelyet a nemzeti önrendelkezés ügyében az elmúlt három évtizedben bejártunk.

1989-ben, a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásaival, illetve az ezt követő, átfogó őszi alkotmánymódosítással kétségtelenül megindult a folyamat, amely a magyar önrendelkezés visszaszerzéséhez vezetett. Azt se szabad azonban elfelejteni, hogy két erős visszafogó tényező miatt ekkor még csak korlátozottan lehetett nemzeti szuverenitásról beszélni. Egyrészt a döntő jogalkotási lépéseket elfogadó Országgyűlés nem az emberek szabad választása alapján működött. Másrészt ekkoriban még „jócskán” indokolt volt a győri Auróra együttes – szintén most harmincadik születésnapját ünneplő – Viszlát, Iván! című dala, amely az orosz csapatok kivonulását szorgalmazta. A rendszerváltás első demokratikus, milliós részvételű véleménynyilvánítására 1989 novemberében, a négyigenes népszavazással került sor. 1990. május 2. szintén döntő fontosságú dátum, hiszen a mai magyar alkotmányos rend jogilag is ehhez az időponthoz köti a szuverenitás helyreállását, ekkor ült össze az első szabadon választott országgyűlés. Ugyanakkor ebből a szempontból szintén sorsdöntő volt 1991 nyara, amikor az utolsó orosz katona is elhagyta az ország területét, Antall József történelmi közreműködésének köszönhetően pedig megszűnt a Varsói Szerződés.

A magyar alkotmányos szuverenitás ezzel együtt sem teljesedett ki a kilencvenes években. A kifejezés mindkét része kapcsán viták zajlottak akkoriban: nem került sor ugyanis új, végleges, értékelvű alkotmány elfogadására a magát ideiglenesnek nevező régi, technokrata, értékmentes szöveg helyett. Emellett a szuverenitás ügyében ebben az időszakban kezdett elterjedni a balliberális oldalon egy olyan értelmezés, miszerint ez egyre inkább „anakronisztikus”, „letűnő”, „kétséges”, illetve „megcsappant” jelentőségű fogalom. A szuverenitás káprázata című, neves értelmiségiek által írt könyv jelzői önmagukban is árulkodóak, de a kötet egyik szerkesztője, Lengyel László egyenesen Magyarország „törpe szuverenitásáról” írt. A támadások célpontjában már ekkoriban, bő húsz évvel ezelőtt is a nemzetállam állt.

Mindennek ellenére a szuverenitással kapcsolatos következő történelmi csomópontot, a NATO-csatlakozást még komoly konszenzus övezte. Így volt ez az uniós csatlakozás tényével is, a módjáról ugyanakkor már komoly viták folytak, melyek a 2002-es kormányváltás után élesedtek csak igazán. A Fidesz év végi kongresszusán megfogalmazta azon alapelveit, amelyek máig a jobboldal alapállásának lényegét jelentik. Eszerint „a nemzet szuverenitása egy és oszthatatlan […] nem fogadható el az az »euroszervilis« értelmezés, amely szerint az alkotmányban kellene rögzítenünk az Európai Unió jogrendjének a magyar alkotmány fölé rendelődését. Álláspontunk szerint szuverenitásunkról semmilyen mértékben sem mondunk le, mindössze annak bizonyos elemeit másokkal – az Európai Unió többi tagállamával – együtt gyakoroljuk. S ők ugyanezt teszik velünk saját szuverenitásuk vonatkozásában”.

A magyar nemzeti önrendelkezéssel kapcsolatos jobb-, illetve baloldali felfogás Gyurcsány Ferenc megjelenésével még inkább szétvált, már 2005-ben a mai politikai tájkép kontúrjait mutatva. A posztkommunisták „harmadik utas”, globalista vezetője Útközben című könyvében érintőlegesen foglalkozott a szuverenitás kérdésével is. Gyurcsány azt a vádat fogalmazta meg, hogy a magyar jobboldaliak „nem tudnak mit kezdeni a globális világban csak korlátok között létező szuverén nemzettel […] a magyar jobboldal nem az új, hanem a régi Magyarországhoz vonzódik. Programja a modernizációtól való tartózkodásra és félelemre épít”.

A 2006-os év a rendszerváltoztatást követő időszak legsűrűbb éve volt. Nemcsak azért, mert abban az esztendőben parlamenti és helyhatósági választásokat is tartottak, hanem a (nép)szuverenitásról szóló közéleti gondolkodás reneszánsza miatt is. Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után Orbán Viktor 2006. október 23-án bejelentette, hogy több kormányzati döntés kapcsán népszavazást kezdeményez, és ezzel igyekezett bevett, demokratikus mederbe terelni a közvélemény meghatározó részének felháborodását. A szociális népszavazás sikere ellenére azonban a legitimációs zavarokkal küzdő balliberális kormány kihúzta a ciklus végéig. „Fontosabb az, hogy mi lesz az SZDSZ-szel, mint hogy mi lesz ezzel az országgal” – így szólt akkoriban egy kormányzati potentát freudi elszólása. Nem meglepő tehát, hogy az ország időközben még az akkori kormánypártoknál is rosszabb helyzetbe került, a jogállamisági válságot súlyos közbiztonsági krízis, majd egy csődközeli helyzet követte. Utóbbi miatt ha alkotmányos-jogi értelemben nem is, gyakorlati-tartalmi értelemben szuverenitást korlátozó IMF-gyámság alá került Magyarország.

2010-ben tehát az új, kétharmados jobboldali kormánynak egyszerre többféle szuverenitásválságot is kezelnie kellett. Az új parlamenti többség a népszuverenitás oldaláról közelítette meg az alkotmányozás szükségességét. Az alaptörvény egyszerre adott alapelvi válaszokat a jogállami, erkölcsi és gazdasági szuverenitásválságokra, illetve vetett véget az 1989 óta tartó ideiglenes helyzetnek a jogrend csúcstörvénye kapcsán.

Az új alkotmány – egyes vádakkal szemben – nem múltba révedő, hanem a jövőbe tekintő alkotás. Egyik fontos vezérfonala a magyarokat összetartó, közösségi kötelékek, a magyar szuverenitás jövőbeli alapjainak megerősítése. Ennek jegyében vált konkrétabbá és szélesebb körűvé a határon túli magyarokért való felelősségvállalás, emellett szintén a közösségi szempontok érvényesítését szolgálta az a döntés, hogy olyan társadalmi alapintézmények, mint a házasság és a család, kiemelt védelemben részesüljenek. A három fenntarthatósági alapelv, amely az Alaptörvényben kitüntetett szerepet kapott, a klasszikus szuverenitásmeghatározás (népesség és terület feletti főhatalom) egyes elemeinek feleltethető meg. Így a demográfiai fenntarthatóság a népességhez, a környezeti fenntarthatóság a területhez, a költségvetési fenntarthatóság pedig az állam XXI. századi önálló, túlzott külső befolyásoktól mentes létezéséhez kapcsolódik.

A szuverén magyar alkotmányozással szemben fellépő ellenerők ismét kirajzolták azokat a törésvonalakat, amelyek a nemzetállamok hívei, illetve a nemzetek feletti, globális szervezetek között régóta húzódnak. A magyar szuverenisták és az európai föderalisták ellentéte képeződött le a következő évek európai vitáiban is. Ugyanakkor előbbiek kiemelkedően fontos részsikereit hozták a 2014-es, illetve a 2018-as országgyűlési választások. Érdekes, hogy mindkét esetben a választás legfontosabb témája, a rezsicsökkentés, illetve a bevándorlás kérdése mögött a nemzeti önrendelkezésért való kiállás húzódott meg. Ezt tovább erősítette a 2018-ban megválasztott országgyűlés közel négyötödös döntése, amellyel több fontos, a szuverenitást érintő módosítást fogadott el az Alaptörvény szövegében. Így például elrendelte bármilyen idegen népesség betelepítésének tilalmát, kimondta Magyarország alkotmányos önazonosságának korlátozhatatlanná nyilvánítását, továbbá az állami szervek alapvető kötelességei közé sorolta a történeti alkotmányban gyökerező alkotmányos önazonosságunk védelmét.

Az elmúlt év eseményei, a hetes cikk szerinti eljárás erőltetése azonban nem azt mutatja, hogy a szuverenitásért folyó harc lezárult volna. Bár alkotmányos „magabírásunk” jobb állapotban van, mint valaha, úgy tűnik, hogy az elért eredményeket a következő években fokozottan védeni kell majd az Európai Egyesült Államok híveitől. A tét pedig nem kisebb, mint a független Magyarország.