Egyetértés
A társulat tagjai lassan szállingóztak a meghirdetett gyűlésre. Állást kellett foglalni a kormány diktatórikus, kultúraellenes, a színházakat az összeomlásba döntő terveivel szemben.Ismerték már ezeket az állásfoglalásokat; arcukra igazították az ilyen esetekre szükséges felháborodott vonásokat (elvégre színészek voltak), és igyekeztek eljátszani az öntudatos, szabadság- és igazságszerető művészeket, akik semmi mást nem akarnak, csak a szakmájukat gyakorolni és gyönyörűséget szerezni a nézőknek.
A sármos középkorú színésznek nem okozott gondot a másság iránt toleráns figurát alakítani, több petíciót írt alá már ez ügyben, a tüntetéseken dörgedelmes hangon olvasta fel a homofób kirekesztők elleni szózatot. Amikor azonban egyszer a színfalak mögött Ottokár, a köztudottan meleg kolléga megsimogatta a haját, odasziszegte neki: „Ha még egyszer hozzám érsz, te köcsög, levágom a farkad!”
Szegény Ottokár elsápadt, „azt hittem, te is…”, dünnyögte, aztán később bevallotta, ő is a nőket szereti, de a karrierjének jót tesz, ha ezt nem veri nagydobra.
A fiatal, csinos művésznő komoran meredt maga elé, felidézte a tengernyi molesztálást, durva beszólást, fizikai atrocitást, amelyek rendezők és igazgatók részéről érték pályája során. Lelke mélyén örült neki, hogy végre talán kiderülnek a disznóságok, de amikor rá került a sor, ő is hevesen bólogatott: „Persze, tüntessünk a színházi szabadságért, amit meg akarnak nyirbálni, holmi állítólagos zaklatásokra hivatkozva…”
Az „állítólagos” szónál elcsuklott a hangja, mert ő azért nem volt annyira jó színész, sok megalkuváson keresztül jutott el idáig, és most már nem akarta kockáztatni a pesti színházi tagságát.
Eközben a vidéki, tehetséges színész arra gondolt, mennyivel szívesebben játszott érthető, hagyományos darabokban, mint itt ezekben az unalmas, szájbarágós, agyonpolitizált előadásokban. Mellette, az idősebb művész úr tulajdonképpen a Fideszre szavazott, sokra tartotta Orbánt, különösen annak fényében, hogy még emlékezett a Kádár-kori állapotokra, és magában jókat derült a fiatalok hevességén, akik lediktatúrázták a mostani rendszert.
„Élnétek csak egyszer diktatúrában!”, gondolta kéjesen.
A mindig tréfálkozó, jókedvű színésznőről senki sem tudta, hogy a bátyját 2006-ban véresre verték a rendőrök az Astoriánál, nem mutatta, mennyire görcsbe rándul a gyomra, amikor Gyurcsánnyal kell együtt tüntetnie.
Körbejárt a papír, mindannyian aláírták. Ekkor lépett be az igazgató.
– Na, mindenki benne van? Megyünk tüntetni?
– Megyünk hát! – kiáltotta a sármos középkorú.
– Ott a helyünk – harsogta a fiatal, zaklatott művésznő.
Az igazgató átvette a petíciót, de amint kilépett a helyiségből, arcáról leolvadt a diadalmas mosoly, fogát csikorgatva dörmögte:
– Hogy utálom ezt a rohadt liberális bandát! De meg ne tudják, különben nem sokáig lennék színházigazgató Pesten.