Hirdetés

„Erőszakos volt és utálta a gyerekeket a legnagyobb magyar ifjúsági regény szerzője.” Ezt a címet olvasom a Fidelio.hu oldalon. Töprengek, hogy belenézzek-e. Utóbbi időben annyi ilyet olvasott az ember. Főleg Adyt nem hagyják békén, szemére vetik züllöttségét, ami olyan, mintha egy tetőfedőnek azzal jönnének, hogy a munkáját jól végzi, magas színvonalon, de az anyukáját nem látogatta a kórházban.

A művészet teljesítmény. Ahogy a sport is. Ha a gerelyhajító a legmesszebbre dobta a gerelyt, akkor mindegy, hogy csalja-e a feleségét.

Az írók, költők, festők, színművészek példát adnak az ifjúságnak meg az olvasóknak. Ezt szokták mondogatni. Jó. Akkor felejtsük el a művészetet, és majd kapunk sok rendes magaviseletű, iszonyat unalmas embert.

Nem vagyok oda Molnár Ferencért, de ez nem jó folyamat. A tömeggel, átlagos vagy átlag alatti, egyszerű lelkekkel megosztjuk zsenik és őrültek magánéletét, amivel nem tudnak mit kezdeni. Mert a kishivatalban vagy a békés családi tűzhely mellett ez nem létezik, vagy ha igen, csak kis mértékben. És ha a nagy kicsapongásért megveti a postai alkalmazott a zsenit, abban kicsit benne van, hogy ilyen neki nem jutott. Nem a nagy szenvedés, az nem kell neki, hanem a nagy kicsapongás. (Ha meg létezik, és még szellemi termék sem születik belőle, az még rosszabb.)

„Molnár végtelenül hiú volt, sebezhető és túlérzékeny. Féltékenységi rohamait nem sokan tudták hosszabb ideig elviselni – Vészi Margit sem, főleg amikor néhány pofon is társult a kitörésekhez. A tettlegességig fajuló viták után a lány visszamenekült családjához – egy heggel az orra tövén és egy görbülettel az egyik ujjában. Mindkettő Molnár állatias, vad természetének a nyomai voltak.”

Az ilyesmit tilos a tömegek elé tárni. Szaklapban, kötetben publikálni, hogy aki kíváncsi rá, utánajárhasson. Mert aki utánajár, az már tudja, mi a művészet, és tudja, mi a szenvedés. Az élelmiszerbolti árufeltöltőnek maradjon szép emlék Nemecsek. Hogy az író amúgy utálta volna, az legyen az arra érdemesek titka.