Sneider és a libák

A magyar politikában kisgazdásodásnak nevezik azt a folyamatot, amikor a fősodor melletti különféle platformvezérek és lázadók újabb pártalakulatokat szerveznek, majd kölcsönös feljelentések után minden mellék- és főmozgalom eljelentéktelenedik, és végül a hajdan erős párt számára a parlamenti küszöb megugrása is lehetetlen vállalkozás lesz.

A Torgyán József vezette fő-fő Kisgazdapárt melletti szakadár mozgalmak miatt a végére már vagy tucatnyi alakulat viselte a kisgazda jelzőt, hogy aztán néhány személy családi vállalkozásaként kopjanak ki a magyar közéletből.

A jelek szerint a nemrégen még húszszázalékos Jobbik Magyarországért Mozgalom most a kisgazdásodás útjára lépett. Kisebb csoportok már eddig is váltak ki a hajdan nemzeti radikális pártból, de a mostani hatalomátvétel alighanem megpecsételte a sorsukat. Az alapító nyilatkozata szerint „értékelvű, konzervatív, módszereiben radikális, nemzeti-keresztény párt, mely programjával a nemzet egészét kívánja képviselni”, mára lényegében betagozódott a baloldali összefogásba. Bár kölcsönös előítélek egyelőre még mérgezik a vonzalom szárba szökkenését, nincs messze az idő, amikor a Jobbik a Gyurcsány-párt keresztény tagozataként küzdhet majd az életben maradásért.

A Jobbik bomlási folyamatát nehéz publicisztikai eszközökkel leírni, sokkal több értelme volna, ha egy tudós politológus könyvet írna a 2003-as párttá alakulás óta eltelt időről. Abból a könyvből világosan kiderülhetne, hogy – szemben a Jobbikból időközben kereket oldó szereplők állításával – Vona Gábor 2006-os elnökké választása után ez a párt nem a nemzeti radikalizmust, hanem a legsötétebb demagógiát képviselte, már akkor is jobboldali vagy baloldali előjelek nélkül. A magát ügyes hatalomtechnikusnak képzelő, de valójában erélytelen és nyúlé­kony Vona pusztán azért fordult a magyar nacionalizmus, a radikalizmus felé, mert észrevette, hogy a MIÉP eltűnésével akad még egy piaci rés, amelyet a Fidesz nem töltött ki. Mindez nem lett volna elég a parlamentbe jutáshoz, ha 2006 őszén Gyurcsány nem engedi szabadjára a rendőröket, ha nincs utcai erőszak, és ha az akkori húszéves radikálisoknak nem a rezsim kíméletlen magyarellenessége az első politikai tapasztalata. Ez és nem más alapozta meg a Jobbik helyét a magyar politikában. Ami pedig utána következett, mindössze ügyes PR-építkezés: a Magyar Gárda ötletének kisajátítása, a nyilas lapokat idéző beteges, gátlástalan zsidó- és cigányellenesség a Kuruc.infón, az indulatok felszítása a gettósodott válságövezetekben, a polgári oldal és a baloldal elleni gyűlölet egyidejű hangoztatása.

Csakhogy a lufi időközben kipukkant. Vona – aki valószínűleg megérezte a növekedés korlátait – úgy döntött, nyit a baloldal felé. Az úgynevezett „néppártosodás”, amely nem valaminek az elárulása, hanem a Jobbik 2006 óta folytatott demagóg szemfényvesztésének újabb állomása volt, megásta a mozgalom sírját. Talán soha nem tudjuk meg, Simicska Lajos mit ígért, ígért-e valamit egyáltalán, de úgy sejtjük (mert úgy hallottuk), hogy Vona semmiféle konkrét ígéretet nem kapott tőle néhány plakáthely átadásán kívül. A Jobbik azonban tizenkilencre lapott húzott, felsorakozott a szeszélyes milliárdos mögé, aki aztán visszavonult kecskét tenyészteni. Vona Gábor hamarosan követte: az utóbbi időkben kifejtett, immáron a Facebookra visszaszorult munkássága alapján kimondhatjuk, ő is jobban járna, ha kecsketenyésztőként szaporítaná a családi kasszát.

Most, amikor a borsodi Napóleon, Jakab Péter kézhez vette a pártot, a bevezetőben említett kisgazdásodás ellenállhatatlanul söpör végig a Jobbikon. A Simicska nélküli elárvult Varga-Damm Andreát ugyanúgy kipenderítik a frakcióból és a pártból, mint Snei­der Tamást, aki párthűsége jeleként még jobbikos pólóban eteti a libákat facebookos fotóján, de ettől még ugyanúgy lapáton van, mint a többiek. Egyébként is elgondolkodtató, hogy a Jakab által megalázott, kirúgott, a politikai senkiföldjére kényszerült egykori jobbikos hatalmasságok, Szávay, Bencsik János és mások gyér megszólalásaikban ugyanazzal a vehemenciával támadják tovább a nemzeti kormányt, mintha semmi sem történt volna. Ugyanígy Varga-Damm és Sneider is. Úgy tűnik, exjobbikosnak lenni valamiféle poszttraumás állapot, a helyzet elszenvedője pedig még a Lubjankán, véres priccsén is a párt vezérét élteti. Hiszen az ügy a fontos, nem az ember.

De mi is volna az ügy?

Jelenleg a „melósok” kiszolgálása heveny nyelvcsapásokkal. Jakab egyre inkább erre a bűvös szóra építi páratlanul érdekes kommunikációját. A „melósnak” hízeleg, aki jöhet jobbról, jöhet balról, mindegy, miben hisz, hisz-e egyáltalán. A „melósnál” belefér, hogy lecigányozza a miniszterelnököt, hogy lerománozza az erdélyi magyart, hogy röhögjön a kereszténységen.

A Jobbik visszatért oda, ahonnan 2006-ban elindult.

Az út vége világosan látszik. Szép látvány lesz, amikor plakátot ragasztanak majd a Demokratikus Koalíciónak, és megmutatják a Momentummal, hogy néz ki egy mélyszántás.

Alig várjuk.