A nagy jogállamiság-lufi

Németország július 1-jétől átvette az Európai Unió soros elnöki tisztségét. Ennek apropóján készített interjút egy német lap Michael Roth EU-ügyekért felelős államminiszterrel. Az anyagot jegyző újságíró – pártatlanságtól túlfűtve – személyesen a magyar miniszterelnökre vonatkoztatva tett fel kérdést a vezető berlini tisztségviselőnek: vajon nehéz lesz-e meggyőzni Orbán Viktort a jogállamisági értékek előtérbe helyezéséről, az uniós támogatások azokhoz kötéséről?

Az álfüggetlen, részrehajlásban bővelkedő interjú során egyébként Roth államminiszter elismerte, a németeknél is előfordul rasszizmus, antiszemitizmus és demokráciaellenesség – mégis rendszeresen azt látjuk, hogy Nyugaton a szó elszáll, következmény pedig nincs. Mindig a visegrádi országokat állítják pellengérre, és másra mutogatnak azok, akiknél valódi problémák állnak fenn. Michael Roth beismerő vallomásával felmerül a kérdés: vajon a német politikum megengedheti-e magának azt a luxust, hogy más háza táján borzolja a szemöldökét, miközben a saját portája mocsokkal teli?

Az EU magországainak politikusai láthatóan nem hagytak fel a jogállamiság-lufi fújásával. A probléma pusztán annyi, hogy még mindig nem árulták el a brüsszeli fejesek, per definitionem mit is értünk jogállamiság alatt.

Továbbra sem tudjuk, milyen mögöttes tartalommal bír az a szó, amivel akár egész országokat bélyegeznek meg.

Elvont, folyamatosan alakítható gumifogalom ez – egyszer a szabad sajtóviszonyokat értik alatta, máskor a bevándorlók határsértéshez való jogát, aztán végül eljutunk oda, hogy a nyolcvanötödik genderhez tartozó embertárs rossz megszólításakor hirtelen hetes cikkely szerinti eljárás indul Magyarország ellen.

Ez így tébolyda.

Elsődlegesen objektíve meg kell határozni, mit is értünk a sokat hangoztatott Rechtsstaat alatt, ezt követően pedig a kényelmesen bírálóknak kényelmetlen önvizsgálatot kellene tartaniuk.

Berlinből például igen magas lóról beszélnek magyar ügyekről, de vajon jó állapotban van-e a német jogállam? Helyénvaló, hogy Stuttgartban olyan csőcselék randalírozik és rombol, amellyel szemben a helyi rendőrség saját bevallása szerint tehetetlen? Helyénvaló, hogy a Közel-Keletről importált bűnözők zsidókat és keresztényeket félemlítenek meg a saját hazájukban? És helyénvaló, hogy a német politikai elit egyoldalúan szélsőjobboldali veszélyről értekezik, és tudomást sem vesz az Amerika- és Európa-szerte tomboló szélsőbaloldali erőszakhullámról?

És mi a helyzet az EU másik nagy centrum-országával, Franciaországgal? Párizs vajon tiszta-e a demokratikus közállapotok terén, amikor a sárgamellényes tüntetőkre a rendőrök gumilövedékekkel lövöldöznek? Vagy talán az iszlamista terror térnyerése, amely egy kisvárosi katolikus paptól kezdve, egy újságszerkesztőségen keresztül, egy komplett szórakozóhelyig bárkit érinthet, a jól működő államrend záloga lenne?

Jól hangzó haladó mondóka, hogy amelyik uniós tagállam nem viselkedik jól az Európai Parlament csapzott radikálbalos bohócai szerint, annak az orrára koppintanak, és elzárják előle a pénzcsapokat. Ám amíg nincs egyenlő mérce a demokratikus és jogállami normák megállapítása és ellenőrzése terén, amíg Franciaország és Németország sérthetetlen, szemben Magyarországgal és Lengyelországgal, addig mindennemű diskurzus értelmetlen a témában. Az EU-s fősodornak pedig csak a nagy jogállamiság-lufi további fújása marad.

Végül ez a balliberális hisztérialéggömb is ki fog pukkadni. Csupán idő kérdése.