Panoptikum
„Július 29-én kezdődik Fabricius Gábor első mozifilmje, az Eltörölni Frankot! forgatása. Az 1983-ban játszódó film főhőse Frank, egy underground zenekar karizmatikus frontembere, aki nem tud beilleszkedni a szocializmus orwelli csendjébe, képtelen tartani a száját. Politikai pszichiátriára kerül, ahol a rendszer ellenségeit próbálják elhallgattatni.”
Ez a lead, a cikk címe pedig: A Tenet art directora tervezi a magyar punkfilm látványvilágát is.
Nem magán a filmen töprengtem a kávé mellett, hisz az akár jó is lehet – elsőre kicsit a Csernobil világa plusz rock and rollnak tűnik –, hanem azon, hogy vége. Ha valamit megfilmesítenek, az általában kinullázódik, függetlenül attól, hogy a film jó lesz-e vagy rossz. Ez olyan, mint bekerülni a rockhírességek panoptikumába. Vagy szobrot kapni. Akivel vagy amivel megtörténik, az halott. Még akkor is, ha jó vagy értékes. De az egy igazolás arról, hogy a jelentőségét elvesztette, és csak múltja van. Nem véletlen kapálózott Johnny Rotten, hogy betegyék, és ezért is mondta, hogy „a hírességek csarnoka egy húgyfolt”.
A rock and rollnak ez a területe maradt még, amit nem váltottak aprópénzre, de várható volt, hogy sorra kerül. És én már elfordítom a fejem. A Fekete Lyuk-kiállítást se néztem meg, pedig még ki is voltam állítva. Utólag megvallom, nem szerettem a Lyukat. Egyrészt kosz volt, másrészt engem idegesítettek a falra előre kifujkált lázadások. Korábban – Kassák Klub, Fater és Mutter Klub – az volt a jó, hogy kis színpad, meg székek, meg lambéria. Ha firkáltál, akkor tudhattad, hogy tilos. De hogy azért lázadjak, mert illik, és előre kipingálják, hogy fuck, mint amikor az elvtársak vadásztak, és odazavarták a les elé a vadakat?
Ahogy van már kisebbség- meg toleranciakutató, majd lesz lázadásszakértő meg undergroundreferens, és pár okoska megírja a diplomamunkáját és nyilatkozik a tévében. Ettől még – mint mondtam – a film lehet jó is. De vége. Tán nem is kár egy világért, melyben lázadni érték, a céljától függetlenül.
