Mari története
Megjelent Bencsik Gábor első nagyregénye egy kivételes női sorsról és a Trianon előtti zűrzavaros világról.
Most, hogy Trianon századik évfordulója a remélt visszhang nélkül múlt el a koronavírus-járvány jelenünket fenyegető árnyékában, különösen nagy értéke van azoknak az irodalmi műveknek, amelyek nem kampányjelleggel, hanem hosszú távon is emléket állítanak az akkori eseményeknek. Pláne, ha ezt annyira emberi módon és a patetikusságot szerencsésen kerülve teszik, mint Bencsik Gábor első nagyregényében, a néhány hete megjelent Mari történetében. Az ehhez hasonló felfordult történelmi időszakok kapcsán ugyanis nemcsak a nagy hősök követelnek maguknak méltó helyet az emlékezetben, hanem azok a névtelen emberek is, akik nem akartak mást, mint egyszerűen csak élni a sors által rájuk szabott keretek közt.
Mint a címbéli Mari, aki két gyermekkel, férfi és így állandó és biztonságos támasz nélkül igyekszik állni a sarat a nem mindig könnyű mindennapokban. Sorsának fonalát Fiumében vesszük fel, 1915 tavaszán, amikor is a kis család a napfényes kikötővárosban várja, hogy felszállhasson végre arra a hajóra, ami a tengerentúlra vinné őket. Előbb a fiúcska, Jancsi betegsége, majd a történelem szól közbe: az olaszok átállnak az antanthatalmakhoz, a hajóforgalom megszűnik, Mari pedig mit tehetne mást, mint hogy felnyalábolja a gyerekeit, és vállalva a döntése minden keserű következményét, visszamegy velük a szlavóniai szülőfalujába, Újgrácra. Nem sokkal később szinte egyszerre veszíti el a szüleit, majd néhány küszködésekkel teli, mégis nyugodalmasabb év után újra menekülnie kell, hogy Amerikától végleg elbúcsúzva, egy talán még nagyobb zűrzavar kellős közepén immár Magyarországon találjon új otthonra.
A több mint ötszáz oldalas könyv cselekménye hiába foglalható össze ebben a néhány sorban, hogy Mari a világpolitikától független, „eseménytelen” hétköznapjai mégsem válnak egy pillanatra sem unalmassá, az Bencsik Gábor kivételes atmoszférateremtő képességének és figyelmes érzékenységének köszönhető. A falusi-vidéki élet öröknek hitt, mára mégis végleg eltűnőben lévő ritmusa adja a hátteret a főszereplő környezetében felbukkanó, finoman egyedített mellékalakok (kocsmáros, pap, tanító, barát stb.) felvonulásához, az ő jövés-menésük, párbeszédeik minden történelemkönyvnél hitelesebben és minden mai félrecsúszott vitánál árnyaltabban mutatják fel a korabeli magyarság életlehetőségei mellett a mindenkori emberi kis- és nagyszerűségeket is.
Hasonlóan ritka, hogy egy férfi szerző ilyen pontossággal legyen képes beszélni nemcsak a szerelem természetéről („Az egyikbe majd belehalsz, a másik meg olyan, mintha hazatérnél egy hosszú útról. Aztán van olyan is, hogy csak gondolsz rá folyton, de meg sem mondod neki. Mert nincsen rá módod, hogy megmondd.”), de a női lélekről is: Mari egyszerre kemény és lágy, rátarti és elomló, és miközben tökéletesen megáll a saját lábán is, éjjelente mégis vissza-visszaálmodja magát egy régi szerelmes ölelésbe. A kivételes testi-lelkű szépségű parasztasszony kívülállóságában, önként vállalt magányosságában felidéződnek Németh László nőalakjai, ahogyan a könyvet olvasván Oravecz Imre A rög gyermekei-trilógiájával is érezhető némi világszemlélet- vagy stílusbéli rokonság. A Mari története azonban semmiképpen nem ezek szintézise vagy akár elemeiben való másolása. Hanem egy élő, lélegző, önálló mű, tele ma oly ritka megértéssel és elnézéssel majd minden szereplője iránt. A legjobb volna esti hóesésben, cserépkályhában ropogó tűz mellett olvasni.
