Az „Emlékkövek” utolsó darabja – emlékezés Konok Tamásra
Péntek hajnalban elhunyt Konok Tamás, Primia Primissima díjjal és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar festő- és szobrászművész. A geometrikus absztrakt festészet egyik meghatározó alakja januárban ünnepelte volna 91. születésnapját.
Emlékkövek és Metszéspontok. Könyv és kiállítás. Ha úgy tetszik, mindkettő Konok Tamás 90. születésnapját ünnepelte azzal, hogy felidézte az 1930. január 9-én született művész életének legfontosabb pillanatait, bemutatta a család generációkon átívelő tehetséges tagjait. Bár régóta betegeskedett, arra azonban, hogy önéletírása és a Műcsarnok közelmúltban zárt családtörténeti tárlata egyben élete befejezését, összefoglalását is jelenti, talán senki nem számított.
Édesapja, aki hivatásos katonatisztként kiváló fotográfus volt, emellett kitűnően hegedült, fiát eredetileg a zenei pályára szánta. Ugyanakkor nagyapja, ifj. Sándy Gyula unokáját inkább a rajzolás felé terelte, így Mozart, Beethoven vagy Schubert dallamai, illetve a képzőművészet kamaszkoráig egyforma erővel volt jelen az életében.
Végül mégiscsak a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett, ahol mestere Bernáth Aurél lett, akinek természetelvű festészetét egészen 1959-ig, Párizsban való letelepedésééig követte. A zenélés pedig hivatás helyett megmaradt egyik kedvenc szórakozásának.
Párizs, mely végül közel fél évszázadon át otthona lett, döntően befolyásolta festői látásmódja alakulását. Itt ismerte fel, hogy egy művész feladata nem a látott világ megörökítése, hanem annak láthatóvá tétele, amit a természet nem képes megmutatni. Ehhez pedig értenie kell a vizualitás nyelvét, meg kell tanulnia a forma és szín közti összefüggést, azt, hogy azok csak együtt és egyszerre jelenhetnek meg.
Ez az elvonatkoztatás, vagyis az absztrakció – vallotta – nemcsak a képzőművészet, de minden művészeti ág egyik lényeges alapja, melynek mértéke csupán az egyén felfogásától függ. Élete utolsó harminc évben pedig már egyre inkább a transzcendens életérzés, az értelemmel fel nem fogható időtlen felé fordult, „Sine loco et anno” (tér és idő nélkül) képsorozatával ennek megjelenítésére törekedett.
– A nagy csodák helyett a pillanatok apró örömeire és a boldogság rövid perceire vágyom, és mivel kizárólag a magam örömére festek, a képeim azt tükrözik vissza, ahogyan az életemet élem. Az embernek döntenie kell a dionüszoszi káosz és az apollonisztikus rend között, melyek alapvető princípiumai mind a filozófiának, mind pedig a művészetnek. A dionüszoszi ember szertelen, míg az apollonisztikus tiszta, világos és kiszámítható. Az, ahogyan egy ember él, beszél és mozog a világban, amilyen a kézírása, rögtön megmutatja, melyik típusba tartozik, de mind a két világban lehet remekműveket alkotni. Csak tudni kell, melyik áll közel az alkotó egyéniségéhez. Én úgy érzem, az utóbbiban jobban megtaláltam magamat – vallotta a Demokratának idén májusban adott interjújában.
Konok Tamás életműve ugyan lezárult, így az „emlékkövek” utolsó darabja is a helyére került, de hely- és időnélküli alkotásai tovább élnek. Ott vannak a világ legnagyobb közgyűjteményeiben, így a párizsi Bibliotheque nationale de France-ban, a párizsi külügyminisztériumban, az Európai Parlamentben, a winterthuri Kunstmuseumban, a berni Musée des beaux-arts-ban, és persze itthon, az Iparművészeti Múzeumban, a Szépművészeti Múzeumban, valamint a Kortárs Művészeti Múzeum – Ludwig Múzeumban, továbbá számos hazai és külföldi magángyűjteményben.
