Az EU jövője, újragondolva
Új szelek fújnak az Európai Unióban. Olyan szelek, amelyekre évekkel, sőt hónapokkal ezelőtt alig számítottak. Az elmúlt hetekben eszkalálódott jogállamisági vita ugyanis új, váratlan impulzust adott annak a közös európai jövőről zajló gondolkodásnak, amely lassan öt éve zajlik, eredménytelenül.
Ennek a vitának a végén – az elképzelések szerint – tudnunk kéne, hogy milyen elvek és súlypontok mentén képzeljük el a következő évtizedek európai együttműködését, és azt is, hogy az uniós intézményeknek ebben milyen szerepük lehet.
Ennek az uniós gondolkodási folyamatnak a priorizálását azonban mindig felülírta az élet. A migrációs válság, az orosz és török konfliktusok, a koronavírus elleni küzdelem és most az EU költségvetésének elfogadása mind hátrébb sorolták ezt a kérdést az uniós agendán. Az elmúlt hetek napirendjét pedig az a magyar–lengyel álláspont uralta, miszerint nem járulunk hozzá ahhoz, hogy mind a hétéves keret, mind az európai helyreállítási alap forrásait felfüggeszthessék az eddig sosem definiált jogállamiság elvének vélt vagy valós sérelme esetén. E két ország szerint ugyanis ez a javaslat nemcsak ellentétes az uniós alapszerződésekkel, de túl tág teret is ad egyes tagállamok nemzeti intézkedéseinek szankcionálására.
Hozzájárulásuk megtagadásával Budapest és Varsó azt a jogalkotási folyamatot akasztotta meg átmenetileg, amely az uniós pénzügyi csomag 2021. január 1-jén történő életbe lépését tenné lehetővé. Ennél azonban e két ország jóval többet tett: demonstrálta, hogy az EU működési logikája a jövőben elszakadhat az elmúlt évtizedekben tapasztaltakétól.
Mi történt ugyanis? Két, még mindig „újként” elkönyvelt kelet-európai ország vétóval élt az EU egyik legfontosabb döntéshozatala során. Megállítottak egy olyan folyamatot, amely meglátásuk szerint politikailag elfogadhatatlan, az uniós szerződések szellemével pedig összeegyeztethetetlen. Hogy igazuk van-e, az a jelen megközelítés szempontjából nem meghatározó. A lényeg az, hogy az elmúlt lassan hetven év európai együttműködése során tapasztaltakkal ellentétben nem valamely nyugat-európai ország tett javaslatot arra, milyen elvek alapján haladjon tovább Európa.
Az, hogy Magyarország és Lengyelország keresztbe feküdt a nemzeti szuverenitást csorbító politikai beavatkozásoknak, nem meglepő, hiszen a két ország ez irányú álláspontja már régóta ismert. Az EU-ban azonban úgy tűnik, mégsem hitték el, hogy amikor aktuálissá válik, tényleg élni fognak vétójukkal. Az első sokk után az uniós intézmények és a tanács soros elnökségét adó Németország nagy munkába kezdtek, de legalább ekkora erőfeszítéseket tett az összeurópai sajtó, hogy nyomást gyakoroljon, és a megfelelő irányba terelje az akadékoskodókat. Olyan képet festettek, mintha Budapest és Varsó az egész Európai Uniót buktatná meg, amennyiben nem szavazza meg a költségvetést, jogállamisági feltételrendszerestül. (Arról persze elvétve cikkeztek csak, hogy az Európai Parlament tudatosan írta felül azt a jogállamiságra vonatkozó júliusi állam- és kormányfői kompromisszumot, amely végrehajtása esetén a költségvetés akadálymentesen elindulhatott volna.) A vétó utáni napokban egyre több újságban olvashattuk, hogy közelednek az álláspontok és a kompromisszum is. Mintha nem is lenne más lehetősége Magyarországnak és Lengyelországnak, mint elfogadni a nekik felajánlott közös nevezőt.
Bár a két kormányfőnek felterjesztett javaslat tartalmát pontosan nem ismerjük, abban biztosak lehetünk, hogy nem a júliusi megállapodáshoz való visszatérésre vonatkozott. Olyan engedményekről hallhattunk, miszerint egyrészt az Európai Unió Bíróságához fordulhattunk volna a jogállamisági eszköz elfogadását követően (!) annak vizsgálatára, hogy az jogilag egyáltalán megfelel-e a szerződéseknek. Másrészt jogorvoslati eljárás keretében ugyanezen bírósághoz lehetett volna fellebbezni, ha valaki úgy érezte volna, hogy jogtalanul függesztették fel a forrásait az új mechanizmus alapján. Egyes cikkek ezenfelül azt is taglalták, hogy tartalmi módosítások nélkül is sikerre vihető az új eszköz bevezetése, amennyiben a magyar és lengyel kormányt további forrásokkal kompenzálják.
Végül elérkezett az a múlt heti magyar–lengyel kormányfői egyeztetés, amely kapcsán a legtöbben arra számítottak, hogy a két miniszterelnök kijelenti: megszületett a megállapodás. Ehelyett kiálltak és kimondták: a vétót fenntartják mindaddig, míg a jogállamisági kondicionalitás a költségvetési csomag részét képezi. Amennyiben pedig az uniós tagállamok ragaszkodnak egy új, a jog uralmát biztosító eszközhöz, akkor először egy erre vonatkozó, egyhangú állam- és kormányfői döntésre, majd pedig kormányközi konferenciára kerüljön sor, ami az uniós szerződések ilyen tartalmú módosítását eredményezheti. A nyilatkozatukat követően szó bennszakadt, hang fennakadt, lehellet megszegett; a nyugat-európai sajtó egy pillanatra megfagyott. Felfoghatatlan volt számukra, hogy a két ország a minden irányból érkező nyomás ellenére továbbra is kiáll a számukra nemzeti érdeket jelentő álláspontjuk mellett.
Pedig már a migrációs viták során tanúsított mozdíthatatlan magyar álláspont is jelzés volt arra, hogy Orbán Viktor az EU teljes értékű tagjának tartja Magyarországot, amelynek ugyanannyi beleszólása van bármely politikai kérdésbe, mint az alapító tagállamoknak. A különbség a mostanihoz képest az volt, hogy a migráció kapcsán számos további tagország is egyetértett a magyar, majd visegrádi állásponttal, csak éppen erről nem akart nyíltan színt vallani. A jelenlegi vita azonban annak a példája, hogy egy új, kelet-közép-európai, kisebb tagállam is ki tud állni a véleményéért ahelyett, hogy – érdekeivel gyakran ellentétesen – beolvadjon a nyugati fősodorba. A kérdés csupán az, hogy ez felrázó hatással lesz-e régiónk többi országára, fölismerik-e, hogy több mint tíz évvel a csatlakozásuk után itt az ideje az „új tagállam” jelző és attitűd levetkőzésének. Hogy érdemben részt vehetnek az EU jövőjéről szóló vita formálásában, tekintve hogy annak döntései őket ugyanannyira érinteni fogják. Hogy végszükség esetén élni lehet a szerződések adta lehetőségekkel, főleg annak fényében, hogy az uniós intézmények nemcsak kihasználják az azokban számukra lefektetett hatásköröket, hanem gyakran túl is lépnek rajtuk.
A vétó több szempontból is borzolta a kedélyeket. Míg a kelet-európai régió tagállamai nem hitték, hogy van köztük olyan, amelyik be meri vetni, addig egyes nyugat-, észak- és dél-európai tagállami vezetők a megütközésen túl minden bizonnyal kicsit irigykedtek is. Az Európai Unió politikai irányait ugyanis évtizedek óta Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság határozta meg. Míg olyan javaslat, amelyet Németország és Franciaország érdemben ellenez, az asztalra sem kerülhet, addig a britek simán vétóztak, ha úgy érezték, be kell húzni a vészféket. Olyan érdemi kérdés azonban nem rémlik, amiben sor került volna portugál vagy luxemburgi vétóra.
Azon túlmenően, hogy a magyar–lengyel páros a következetességével erőt demonstrált, valószínűleg egy további trendnek is elejét akarta venni. 2015-ben a migrációs válság kezelése érdekében az EU illetékes miniszterei minősített többséggel döntöttek bevándorlók kötelező szétosztásáról annak ellenére, hogy az állam- és kormányfők korábban csak önkéntes szétosztásukat hagyták jóvá. Ez volt az első jelentős politikai konfliktus, ami intő jelként szolgált: ha a nyugat- és észak-európai országok valamit keresztül akarnak vinni, akkor akár az EU azon alapszabályát is figyelmen kívül hagyják, miszerint meghatározó politikai kérdésekben az Európai Tanács egyhangú döntése szükséges. A mostani költségvetési vita ugyanezen elv megkérdőjelezéséről szól, és biztos, hogy nem ez lesz az utolsó ilyen kényes téma, ahol így próbálnak majd érvényesülni. Nem számoltak azonban azzal, hogy az Orbán–Morawiecki-páros minden rendelkezésükre álló eszközt be fog vetni annak érdekében, hogy megcáfolják: minden tagállamnak csak akkor egyenlő a szavazata, ha mind egy irányba mutat.
A szerző az Alapjogokért Központ EU-s műhelyének projektvezető-helyettese.
