Új hullámra várva

– Amikor 1969–1973 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója volt, mennyire lehetett érezni az ideológiai nyomásgyakorlást az intézményben?

– Egyáltalán nem, sőt: pezsgő, ellenzéki hangulat uralkodott. Oktattak mások mellett tudományos szocializmust, politikai gazdaságtant és egyéb, mozgóképhez aligha köthető tantárgyakat, de általában be sem jártunk ezekre az előadásokra, csak levizsgáztunk a félév végén. Olyan kiváló mesterek tanítottak minket, mint Makk Károly és Herskó János filmrendezők, Horváth Ádám tévérendező és Illés György operatőr. Szabad kezet kaptunk tőlük, saját stúdiónk volt, csak ki kellett találnunk, miről szeretnénk forgatni, és megvalósíthattuk. Ebben az időszakban indult útjára a Budapesti Iskola nevű művészeti mozgalom is, hiszen hamar rájöttünk, hogy a megrendezett, azaz fikciós dokumentumfilm műfajába csomagolva kijátszhatjuk a cenzorokat, és szabadon beszélhetünk a társadalmi problémákról. Ebben az irányzatban a hetvenes–nyolcvanas években számtalan kiváló és fontos alkotás született. A rendszert nem volt nehéz lejáratnunk. A késő Kádár-korban elég volt felvennünk az apparátust munka közben, és rögtön nevetségessé vált. A közönség pedig imádta ezeket a filmeket.

– Ön azonban tovább ment ennél: első nagyjátékfilmje, az 1977-es Veri az ördög a feleségét csak elemeiben követi a Budapesti Iskola stílusát, inkább hagyományos mozgóképes narratívában parodizálja a rendszert. Ennek ellenére néhány évvel később a Dögkeselyűt még nagyobb költségvetéssel készíthette el. Hogyan kerülte el a döntéshozók haragját?

– Nem kerültem el, csupán más okból tettek feketelistára. A Veri az ördög a feleségét hatalmas sikert aratott, így szemet hunytak az üzenete felett. A bemutató évében számos kollégámmal és barátommal aláírtuk a Charta ’77 elnevezésű politikai indítványt, amely kiállt a prágai tavaszt követően elnémított vagy bebörtönzött értelmiségiek mellett. Csehszlovákiában 1968 után szétzúzták a teljes filmművészeti és irodalmi életet, olyan alkotókat hallgattattak el vagy börtönöztek be, mint Václav Havel, Jiří Menzel, Bohumil Hrabal, Josef Škvorecký, és persze Miloš Forman is az események hatására disszidált Amerikába. A levelünkkel Kádár Jánost próbáltuk rábírni, hogy vesse be politikai presztízsét az említett művészek szabad alkotása érdekében. A beadványunkat azonban idő előtt leközölte a francia La Monde folyóirat, és hatalmas botrány kerekedett belőle. 1990-ben megkerestek a Történelmi Igazságtétel Bizottságtól, és megkérdezték, milyen kárpótlásban szeretnék részesülni, amiért az aláírás után öt évig nem forgathattam mozifilmet. Akkor tudtam meg, hogy tiltólistán voltam. Fel sem tűnt, mert bár a Veri az ördög a feleségét és a Dögkeselyű között valóban csak televíziós produkciókat készíthettem, azt is nagyon élveztem, és büszke vagyok rájuk. Egyébként sem kaphatnám már vissza azt az időszakot az életemből, így azt feleltem nekik, hogy most már mindegy, borítsunk fátylat a múltra.

– Míg a szocializmusban a filmrendezői társadalom többé-kevésbé egységes volt ideológiailag, ez a rendszerváltás után megszűnt. Mások mellett Jancsó Miklóssal, Szabó Istvánnal vagy a szintén a Budapesti Iskolát követő Tarr Bélával is politikailag ellentétes térfélre kerültek. Miért vált szét hirtelen a szakma?

– Másként értelmeztük és éltük meg a hirtelen ránk szakadt szabadságot, ugyanazt a zenét hallottuk, de különféleképpen táncoltunk rá. Tarr Béla például a vasfüggöny leomlásakor Berlinben élt, ott lehetősége nyílt felpróbálni egy más fazonú zakót, és valószínűleg komfortosabban érezte magát benne. Sikerei őt igazolják. Jancsó Miklós a rendszerváltás előtt sokáig Olaszországban élt, Szabó István pedig mindig az a típusú karakter volt, aki korszaktól függetlenül megtalálta a módját, hogy alkothasson. Röviden, ahány nagy rendező, annyi különböző életút. A munkásságuk jelentősége pedig majd elválik idővel. Mindig a közönség dönti el, mely filmek és alkotók válnak klasszikussá. Számos mű forradalminak érződik a megszületésekor, aztán amikor húsz évvel később a televízióban műsorra tűzik, rájövünk, hogy eljárt felette az idő, túlértékeltük anno. És akad példa az ellenkezőjére is, amikor egy, a maga idejében jelentéktelennek tűnő alkotás zsenialitása évtizedek távlatából kristályosodik ki.

– Követi a kortárs magyar filmeket? Vannak kedvenc rendezői a fiatalabbak közül?

– Igen, nehéz is közülük kiemelni néhány nevet. Mind szakmailag, mind művészileg nagyra tartom például Antal Nimródot, Herendi Gábort vagy Madarász Istit. És érdeklődve figyelem a legfiatalabb generációt is, számtalan alkalommal hívnak rövidfilmes szemlékre zsűritagnak, így rálátásom van a pályakezdőkre. Úgy érzem, hogy ellentétben a hatvanas–nyolcvanas évekkel, amikor egységes korszellem és stílusirányzat volt jellemző a mozgókép terén, most jóval szerteágazóbb és változatosabb munkák születnek. A jelenlegi generáció elég tehetséges ahhoz, hogy új hullámot hozzon a magyar filmben.

– Melyek azok a legfontosabb gondolatok, amelyeket a Színház- és Filmművészeti Egyetemen majd át szeretne adni nekik?

– Függetlenül attól, hogy filmesről, költőről, íróról, filozófusról vagy egyéb művészeti ág képviselőjéről beszélünk-e, mindig az őszinteség és az igazság keresése a legfontosabb. Ez jellemzi a magyar film és irodalom páratlanul gazdag korszakait és a mozgókép olyan megkerülhetetlen alakjait, mint Fábri Zoltán, Radványi Géza, Sára Sándor, Kósa Ferenc, Gaál István vagy Bereményi Géza, és még sorolhatnám. Azt a szépséget akarom átadni, amely Kardos Ferenc vagy Gábor Pál munkáiból árad, és azt az érzékenységet, amely Gyarmathy Lívia, Mészáros Márta és más korszakos női rendezők filmjei­ből sugárzik. A legfontosabb üzenetem pedig az, hogy a művészetben soha nem szabad követni az aktuális divatirányzatokat, mert a divat mindig hamar kimegy a divatból.

– Ön szerint mégis mi dominál ma itthon?

– Gyakran tapasztalom, hogy holly­woodi mintákat próbálunk meghonosítani, és inkább harmadosztályú Broad­way-bohózatokat viszünk vászonra ahelyett, hogy a jelenkorra vagy nagy nemzeti eseményekre reflektáló, mély érzelmi húrokat pengető filmeket készítenénk. Döntő kérdés, hogy milyen szellemi irányzatok formálják majd a XXI. századot, és kik válnak a kulcsgondolkodóivá. Kik lesznek a jövő Fellinijei, Bergmanjai vagy Dürrenmattjai? A magyar kultúrtörténet, történelem filmes és irodalmi szempontból is kimeríthetetlen aranybánya, csak ki kell bányásznunk a drágaköveket.

– A Színművészeti modellváltását heves politikai viták kísérik, az új szisztémában szerepet vállaló művész tanárokat durva támadások érik. Hogyan éli meg mindezt?

– Hihetetlenül rosszízűnek érzem ezt a diskurzust, a szívem szakad meg tőle. Remélem, hogy ez csupán az egyetem átalakulásával járó gyermekbetegség, amelyből hamar kigyógyulunk. Mindkét oldalon évtizedek óta csak gyűltek és gyűltek a sérelmek, amelyek most feltörtek. De remélem, hogy miként egy ki­áradt folyó is, amely bár hosszasan hordja magával a törmeléket, idővel kitisztul és visszatér a medrébe, úgy ezekben a vitákban is hamarosan békére lelünk.