Cenzúra és sajtószabadság
Tavaly júniusban a Facebook azzal az indoklással tiltotta le Böjte Csaba Trianonra emlékező, a megbékélést és kiengesztelődést szorgalmazó szentmiséjének videófelvételét, hogy sérti az oldal közösségi elveit. Aki előtt addig nem volt egyértelmű, ezen a napon annak is világossá vált, hogy a közösségi kommunikációban valami végletesen elromlott, és ez a torzulás már a társadalom demokratikus működését veszélyezteti.
A sajtószabadság elvének és jogi szabályozásának a nyomtatott sajtóra kidolgozott rendszere az elektronikus nyilvánosság korában alkalmatlannak bizonyult az eredeti cél, a szabad véleménynyilvánítás garantálására.
A legtöbben azonban akkor még csak zúgolódtak, noha a közösségi média tulajdonosai újabb és újabb korlátozó intézkedéseket hoztak, bejegyzések és hozzáférések ezreit, olykor egész oldalakat tüntettek el sokszor indoklás nélkül. Köztük olyanokat is, amelyeket a közösségi média saját üzleti modelljét követve, jelentős összegű marketingköltésekkel tettek ismertté a tulajdonosaik.
A sokkhatást mégsem ez, hanem az amerikai elnökválasztási kampány és a republikánus jelölt veresége utáni döntések váltották ki. Addig egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy a világ legnagyobb hatalmú emberének közlési lehetőségeit előbb korlátozzák, majd a közösségi média óriásainak összehangolt akciójával gyakorlatilag blokkolják. Most ez is megtörtént. Ezzel ezek az óriások durván és egyoldalúan beavatkoztak a demokratikus politikai versengésbe, nyíltan az egyik oldal mellett foglaltak állást, csatlakozva a magát liberálisnak nevező baloldal és a multinacionális nagytőke szövetségéhez.
Mindezt két fejlemény tette lehetővé. Az egyik, hogy a közösségi média óriásai, nevezetesen a Facebook, a Twitter, az Instagram és a TikTok a maguk szegmensében (tehát nem versengve, hanem egymás mellett) gyakorlatilag monopolhelyzetbe kerültek: az általuk közvetített üzenetek nagyságrendekkel több emberhez jutnak el, mint az összes többié együttvéve. Magyarán: nélkülük nincs politikai siker, támogatásukon vagy tiltásukon választások dőlhetnek el. A közösségi média immár közhatalmi tényező.
A másik fejlemény, hogy ezek a médiumok mind a mai napig sikeresen játszanak kettős játékot. Ha az általuk közvetített tartalmakkal, például egy rágalommal kapcsolatban felelősségre akarják őket vonni, azzal érvelnek, hogy ők csak platformot kínálnak, a felelősség a platform alkalmazóit terheli. Ha viszont azért akarják felelősségre vonni őket, mert egyes közlemények közzétételét megtiltják, akkor azzal érvelnek, hogy ők egyszerű magánvállalat, amelynek jogában áll igent vagy nemet mondani. Végtére egy nyomtatott újságot sem lehet arra kötelezni, hogy ezt vagy azt a cikket lehozza.
Érdemes először a semleges platform érvet közelebbről szemügyre venni. Ez a pozíció, hogy ugyanis a közösségi média tulajdonosa nem felelős a platformján mások által elhelyezett tartalomért, megnyitotta az utat a szellemi mocsok nyilvánosságba áramlása előtt. Álnév mögé bújva vagy éppen saját névvel bárki bármit leírhat, rágalmazhat, mocskolódhat gyakorlati következmények nélkül, az oldalak tulajdonosai pedig széttárják a karjukat, ők nem felelősek.
Önmagában ez a jelenség is szabályozásért kiált. A nyilvános mocskolódásért, rágalmazásért, hazudozásért valakinek felelnie kell, ahogy a nyomtatott sajtóban is történik. Annak az elgátlástalanodásnak, amelyet a felelősségét tagadó közösségi média a modern kultúrára szabadított, gátat kell vetni.
De nem tiltással, hanem büntetéssel. A tiltás ugyanis cenzúra, ami a sajtószabadság elvével szöges ellentétben áll. Itt szükséges rövid kitérőt tennünk. A cenzúra fogalmához legtöbbször az elnyomást és a diktatúrát társítjuk, a dolog azonban nem ilyen egyszerű. A cenzúra logikája mögött a közösség védelme is ott található: hogy ne lehessen hazug, káros, megtévesztő információknak teret engedni. Ennek a gondolatnak komoly alapja van. A polgári fejlődés során azonban konszenzus jött létre abban, hogy a cenzúra több kárt okoz, mint hasznot. A problémát a következő jogelvvel oldották föl: publikálj, amit akarsz, de viseld a következményeit. A cenzúranélküliség tehát nem felelősségnélküliség, a legkevésbé sem az. Azt jelenti, hogy akár hazudhatok is, ennek a közzétételében senki nem akadályozhat meg, de ha rám bizonyul, megfizetek érte.
A közösségi média a talpáról a fejére állítja a sajtószabadságot: ebben a monopolhelyzetbe került médiumban következmények nélkül lehet ocsmány módon hazudni, de a tulajdonosnak cenzori jogai vannak. A megoldás logikus és egyszerű: ha a közösségi média semleges platformnak tekinti magát, akkor ne legyen joga senkit korlátozni a publikálásban – ez volna a kevésbé szerencsés. Ha viszont magán-sajtóvállalat, akkor, mint minden sajtótermék, viseljen felelősséget minden sorért. Az már csak ráadás, hogy ott fizessen adót, ahol a profitot megtermeli.
