Buta rómaiak

Amikor az ember elgondolkodik azon, hogy egyébként jóindulatú, értelmes emberek miért adják el a lelküket az ördögnek, és borulnak le Pénzistenség előtt, amikor feltesszük a kérdést, hogy miért nyelnek egyet szólás helyett, amikor megalázzák és elbocsátják kapusedző barátjukat, csak azért, mert kimondta az általuk is vallott igazságot, és amikor szembesülünk azzal, hogy az emberek nagy része bizony csak szövegel erkölcsről, de tényleges döntésével csak a hasznát nézi és behódol, akkor egy pillanatra eszünkbe jutnak a rómaiak.

Akik pontosan tudták, hogy nem az a harcos, aki fegyverekkel pózol, hanem az, aki lélekben is elviseli a harc súlyát.

A térdelő kaszt számára az egész római történelem, annak ideái, vezetési elvei, jogrendszere, kultúrája merő ostobaság, hiszen a nagyságot hirdeti. Aki térdel, törpe akar lenni. Elismeri mások elsőbbségét, jelzi, hogy rabszolga. A térdelő ember nem szabad, és koncra, kegydíjra vár, ez adja létezése értelmét, ezt tartja „okos kompromisszumnak”. Miközben nem él, hanem vegetál, nem mutat utat, létezéséből nem meríthetnek mások, csak a hasonlóan szolgalelkűek.

Horatius Cocles például nem térdelt. Őrizte a Pons Subliciust, a hidat, amelyen át az ellenség Rómára tört. Nem oldott kereket, hanem egyedül állta a rohamokat, az utolsó pillanatig feltartóztatta Porsenna király seregét. Így a támadók ostromra kényszerültek, a háborúból békeszerződés lett. Róma megmenekült, és ezt csakis egyetlen ember hűséges állhatatosságának köszönhette. Horatius Cocles – hadirokkant lévén – közhivatalt nem tölthetett be, de földet kapott a várostól, és minden rómait köteleztek arra, hogy ételt adjon neki, ha kér.

Aztán ott van Mucius Scaevola, aki szintén nem térdelt, ellenben belopózott az ellenség táborába, egyenesen a királyhoz, hogy megölje. Amikor elfogták, jobb kezét tűzbe tartotta, szemrebbenés nélkül tűrte, hogy teljesen elégjen. Majd kijelentette, hogy a merénylet nem sikerült, de római ifjak sokasága vár arra, hogy befejezze, amit ő elkezdett. Ebből is békekötés lett, mert a támadók megértették, hogy a szabadság vágyát nem lehet legyőzni a rómaiakban.

Ahogyan Coriolanus története sem az elvtelenségről és a megvesztegethetőségről szól. Nevezett urat, római patríciust hazája száműzte, ő bosszúból az ellenséghez állt, és rátört Rómára. Egy karnyújtásnyira a győzelemtől zokogó nők, asszonyok és feleségek – köztük Coriolanus saját anyja és felesége – járultak táborába, kérlelték, ne pusztítsa el szülőföldjét. Coriolanus visszavonta katonáit, ennek következményeként csalódott társai megölték. De Róma újra megmenekült, mert fiai tudták, mivel tartoznak a hazának.

A rendszerváltás óta eltelt időszak legnagyobb rákfenéje, hogy a pénz felfalta a szívet. Nyugat-Európa szomorú példája mutatja, hogy amikor a jólét általános, elfogynak az egyéni és a közösségi célok, elkorcsosul a társadalom. A lassú rothadás végül elér mindenhova, az emberek nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között. Elfeledkeznek arról az elemi erkölcsi tartásról, amit az ember – jó esetben – a szüleitől, nagyszüleitől tanul meg gyermekfejjel. Az élet örvénye elragadja az elővigyázatlanokat, lelki természetű vágyaikról lemondanak, és teljes erejükkel az anyagi javak felhalmozására törekednek. Ha elérik céljaikat, akkor ellustulnak, ha nem, akkor elveszítik önbecsülésüket, a máséra fenik a fogukat, örökké elégedetlenek, éhesek és mohók.

A buta rómaiak mindezt nem értették. Öröklétnek emelt hatalmas épületük, a világtörténelem legtökéletesebb alkotása, a Római Birodalom az egyszerű életvitelen, a pásztortársadalom puritán erkölcsiségén, tisztaságán nyugodott. Ebből a magból csírázott ki minden. A római­ak azért kerekedtek mások fölé, mert a becsületet, a megvesztegethetetlenséget és a hazaszeretet emelték a középpontba. Aztán amikor ezek az erények hanyatlani kezdtek, és új kultuszok, szokások, elemek szivárogtak Róma óriás építményébe, a kötőanyag meglazult, meginogtak a falak, és hosszú végjáték után összedőlt az egész építmény.

Csakhogy a romokon felépülő új világrend, a kereszténység ötvözte, magába olvasztotta az antik világ el nem pusztított, búvópatakként tovább csordogáló eszméit. A görög és római örökség tört előre a reneszánsz idején, az eszmei magasrendűség, a magabízó ötletesség, a tudás és a nemes erkölcsök emelték Európát a világ vezető helyére. Hogy aztán korunkban, akárcsak a Római Birodalom hanyatlása idején, lassan valamilyen új minőség kerekedjen felül. Ezt még nem látjuk pontosan, csak az biztos, hogy a hősiességet, a meg nem alkuvást, a bátor elhatározást ez sem nélkülözheti, ha a világ vezető eszméje, politikai építménye óhajt lenni.

Addig is, amíg erre várunk, legyünk rómaiak! Soha ne térdeljünk le az ellenség előtt, tegyünk különbséget jó és rossz között, őrizzük a hidat, kegyelmezzünk meg a mieinknek, és égessük el akár a jobb kezünket is, ha a haza és az egyéni becsület megköveteli.

Az élet rövid ahhoz, hogy gyáván élje le az ember. Méltónak kell lennünk önmagunkhoz, a hazánkhoz, az eszméinkhez, és nem szabad félni, mert a félelem már a vereség előszobája.

Ezt üzenem szeretettel Dárdai Pálnak és az ő történetén keresztül mindazoknak, akik azonnal felmentést találtak a számára. És mindenki másnak, aki a döntő pillanatban nem tud, nem akar római lenni, hanem megelégszik a rabszolgastátussal.