Ha már öklendek a fiúsított lányok és a lányosított fiúk látványától, vagyis az ellenzéki politikusoktól, átkapcsolok az Ozone TV, a Viasat History vagy a National Geographic csatornára. Jó múltkorjában kedvencemre, a TV5 Europe-ra. Éppen az Académie de l’Opéra de Paris-ról szóló dokumentumfilmet adták, Első lépések az operában címmel.

Hirdetés

A Carole Grigy által levezényelt műben őrületes káosz tárult elénk. Ének: szoprán, mezzo, bariton, tenor, basszus. Instrumentum: mélyhegedű, zongora, hárfa, dob, összevissza vágott snittek kavalkádja. Üdítő rend a magyar ellenzék parlamenti zűrzavarához viszonyítva. Aztán a modern épület belső tere, folyosók, gyakorlószobák, tágasabb zenetermek, olykor Párizs látképe – nevezetesen a Notre-Dame huszártornyával. Amikor a film készült, még megvolt. Nekem is Perlrott Csaba Vilmos festményén, de az elveszett 1959-ben. Ma húszmilliót érne.

Pillanatképek a zenetanításról. Egy-két akkord a hozzá fűzött tanári korrekciókkal. Lassan, artikulálva, hogy a nem francia diák is megértse. (Én is.) Laure Poissonnier egy falat Mendelssohnt ad elő a mestertanár véleményével kísérve. Melyikőjükből lesz Callas? A fiatal Anna Nyetrebko kirobbanó erotikáját egyikükben sem véltem fölfedezni. Villanatok fuvolás gyakorlatozásról, csillogó arany trombita, zengzetes hárfa, zongoramesterek, amint egy-egy teljesítményt megvitatnak – a tanítvány áhítatos pofával figyel. És megannyi közbevágott arc, alak: ázsiaiak, kínaiak, japánok. Kötelecskébe fonott hajú néger lányok, szép arcú szakállas arab fiúk. Fehérek, sárgák, fekete bőrűek. Mindenekelőtt azonban muzsikusok ők, rituális kendőkben vagy anélkül. Származásuk semmit sem számított a zene dominanciájában.

Csellózó lány a hatalmas hangszerrel – Berény Róbert csodálatos festményére asszociálok, a Csellózó nő első változatára. A világ minden tájáról ideszínesedett tehetségek az ízig-vérig töményen európai-keresztény műveket intonálják, mintha beleszülettek volna ebbe a számukra idegen kultúrába. Csak sajnálom, hogy a germán Siegfriedet a szép arcú, göndör hajú fekete meg sem próbálja előadni. A fehér bőrű, szőke hajú germán istenek a Valhallából – néger elő­adásban – micsoda látványélmény lehetne! De hát Wagnert nem is próbáltak a francia akadémián. Verdit, Cimarosát, Bellinit, Rossinit, Berliozt igen. Igaz, Bartókot, Lisztet, Dvořákot sem.

De nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy a kereszténység nélkül nem létezne ez a zene. Talán Európa sem. A keresztény-európai művészet, Leonardo, Raffaello vagy Michelangelo viszont a kereszténység és a görög szellem együttese nélkül nem létezne. Igaz, talán az Újszövetség sem a görög nyelv nélkül. Kereszténység és európai klasszikus múlt összefügg.

Az európaiságot meghatározó görög kultúra szerves része a kereszténységnek. Művészete különösképpen. A Sixtus-kápolna bűnbe eső Ádámja és Évája a görög szobrászat reneszánsz újrafogalmazása festményen. A Szent Pál megtérésén a féktelenkedő ló elszabadult görög–latin szobor. Mert az emberi szellem szintézisét minden téren a kereszténység végezte el. Matematikában, geometriában, orvoslásban, műszaki teljesítményekben. A nagyszerű kínai, az arab, az egyiptomi, sőt az őskori amerikai emberi teljesítmény végső összegezése az európai kereszténység volt. Föltűnt, hogy a sokféle származású és bőrszínű operatanoncok büszkén viselték származásuk bélyegét megjelenésükben. De egyetlen kereszt sem lógott senki nyakában. Lehet, hogy üldözik az emberi szellem történetének a csúcsát saját szülőhelyén, Európában?

Korábban írtuk