Szorítsd hátra!

A hóembert hóból építik. A bádogembert bádogból kalapálják, a pálcikaember szerény grafikai készség szülötte. Az LMBTQXYZSTB-ember meg életellenes, valóságidegen ideológia teremtménye. Ilyen ember ugyanis nincs. Csak azok képzeletében létezik, akik szerint az ember nem több szexuális minőségénél, jelen esetben pszichoszexuális traumáknál. Ez az ultrafreudista lélektani tótágas ráadásul ezeket a traumákat és személyiségzavarokat ünneplendő teljesítménynek hazudja. Jellemző cinikus relativizmussal normává erőszakolná az abnormalitást.

Márpedig a józan észnek le kell cölöpöznie a kitörhetetlen útjelzőket.

Ezek elsődlegese ebben a tárgykörben, hogy a szexualitás öröktől rendelt, megmásíthatatlan lényege a fajfenntartás. Azért öröm, hogy a reprodukciós ösztön ne sorvadjon el. Ha valamilyen sajnálatos szocializációs hatásra félrecsúszik, abból nem sarjad jövő. Ebből fakadóan az élet megszakadása nem egyenértékű az élet továbbadásával. A homoszexualitás biológiai zsákutca. A személyiségzavarok szivárványos tárháza pedig – amikor valaki például férfi létére nőnek, nő létére férfinak, kutyának, porszívónak, pálmafának, esetleg Napóleonnak képzeli magát – nem a szabadságjogok témaköréhez tartozik, hanem az elmekórtan felségterülete.

Épeszű ember tudja, hogy a szexualitás minden formája magánügy. A félrecsúszott sorsok iránt tapintattal, sőt, ne féljünk tőle: szeméremmel viseltetünk. Egészséges lélekkel nem kutatjuk árgus szemmel, hogy az utcán szembejövő ember vajon kivel, hogyan, miért. Az emberben ugyanis az egész embert nézzük, aki lehet muzeológus, orvos, vízvezeték-szerelő, operaénekes, gyümölcskertész, mellette esetleg bélyeget gyűjt, dobol, természetet fotóz, szurkol a kedvenc csapatának, kocogni jár, segít a rokonai­nak, a barátainak. Egyszóval az ember teljességét látjuk, akinek a mindennapi kapcsolataiban teljesen lényegtelen, hogy egyébként a hálószobájában miként érzi jól magát.

Ám a heterofóbokat nem érdekli az ember harmóniából fakadó összteljesítménye, minden áron arra az egy dologra akarják szűkíteni a világot. Ezért nem értik, hogy fölösleges igyekezet a szivárványos zászlóra tűzni Kölcseynket, akinek általuk vélelmezett, finoman szólva is bizonyítatlan homoszexualitása messze nem a legfőbb jellemzője, ennél sokkal fontosabb költői életműve. Minden normális ember számára Kölcsey a Himnusz és más nagyszerű mű szerzője – a heterofóbokat azonban csak a halott és így védekezni képtelen poéta elképzelt hálószobatitkai izgatják.

Ők ugyanis irtóznak a természetestől, és kisiklott életük igazolásaképpen mindenben a torzat, a rendellenest, a devianciát keresik, és ezt globális közösséggé erőszakolnák. Ami éppolyan képtelen ostobaság, mint azt állítani, hogy a világ összes heteroszexuálisa egyetlen nagy család tagja. A valóságban ez nem közösségképző erő, ahogy a két láb, a szőke haj, a szakáll vagy az ezüst nyaklánc viselése sem cementezi szociológiai csoporttá az érintetteket.

LMBTQXYZSTB-emberek tehát nin­cse­nek, csak militáns ideológia által politikai aktivistává revolverezett és uszított zaklatott lelkek, akik nem a homoszexuálisok képzelt közösségét képviselik, hanem a szélsőséges szexuálbolsevizmust. Ugyanúgy, ahogy a George Floyd nevű sorozatbűnözőnek Amerika-szerte szobrokat emeltető, tehát a gengsztert és a bűnt dicsőítő, példává tevő BLM-mozgalom a fehérgyűlölő, rasszista etnobolsevizmus kommandója.

Hogy mennyire szemforgató, élet- és szabadságellenes az LMBTQXYZSTB-lobbi, arra cáfolhatatlan bizonyíték, hogy míg elvárják a világtól, hogy kisgyerekek elleni „nemváltó” Frankenstein-merényletek lelkes, támogató aktivistája legyen, addig eszelős gyűlölettel támadják a bizonytalan pszichoszexuális helyzetben lévők önkéntes – és példák tömkelege által bizonyítottan sikeres – helyreállító terápiáját. Vagyis az identitás szabadságáról szóló hangzatos jelmondatok nem többek egyirányú propagandánál. Aki nem akar homoszexuális lenni, az a szemükben gyalázatos áruló.

A nyugati világot mára a feje tetejére rázták, és a rázogatás szemlátomást végzetes agylágyuláshoz vezetett. Hogy ugyan miként fér össze az LMBTQXYZSTB-dzsihadizmus a harmadik világból érkező, a fent említett elmebajjal cseppet sem kompatibilis migránstömegek nyakló nélküli beárasztásával, azt némi „mi szóltunk” érzéssel vegyített sajnálattal figyeljük, de mi csak magunkért vagyunk felelősek. Kunszabó Ferenc, a XX. század második felének legbátrabb, legjelentősebb szociográfus-írója idejekorán, 1989-ben megjelent, A halál pillanatai című korszakos munkájában figyelmeztetett: „…ugyan a célt tévesztett modern liberalizmus most türelmetlen és agresszív velünk, ha nem akarjuk dédelgetni a devianciákat, mi azonban nem feledhetjük, hogy csakis azok hátraszorításával állíthatjuk vissza jogaiba az élet megmaradásának törvényét.”

Hát szorítsuk!