Elmefuttatás a futballról
Mi a futball? Huszonkét ember marakszik egyetlen bőrgolyóbison, megszerzéséért törni-zúzni képes, s amikor birtokába jut, elrúgja magától. És ezt a voltaképpen illogikus cselekvést nézi ötvenezer ember őrjöngve, és amikor bejut a labda egy óriási kalickába, ünnepel. A testnevelés szent nevében. Ahelyett, hogy a huszonkét ember nézné az ötvenezret, aki mind egy-egy labdával játszik, s nem törne kezet-lábat, kobakot. Ez lenne a közegészség.
Ehelyett a labdarúgás hazafias ügy. Még az az idióta momentumos elnök is, aki nemrég még Erdélyben a románok mellett korteskedett, most piros-fehér-zöld pofával szurkolt, és mutogatta majomképét a kamerának. Ez a sportot körülövező eseménysor tele van ellentmondásokkal. Itt vagyok mindjárt én is. Körülbelül nyolcvanöt éve figyelem a magyar futballt. Öt gyakorolt-űzött sportággal és országos ifjúsági bajnoksággal a hátam mögött, nem értve a futballhoz, de végigsorolhatom a magyar labdarúgás életemben lezajlott eseményeit s kiemelkedő játékosait. Ez is illogikus voltaképpen. Miért?
A kelleténél elevenebb Károly unokám aranyérmeket hoz kempóból, úszásból, bőgött, amikor csak ezüstérmet kapott futásból, bátyjával átúszta a Balatont, és helyesen ítélte meg a dolgot, amikor azt mondta: győztünk kettő-kettőre. Amint egy tévében mutogatott szurkoló is azt mondta: győztünk egy-egyre. Mert a futball különös, varázslatos valami világszerte. 1962-ben Párizsban éltem rövid ideig, és a francia barátaim, akiket fölmérgesítettem azzal, hogy a világon majd minden egyetemen magyar tanít matematikát, jegyet vettek nekem a magyar–francia meccsre. Győzelmük biztos tudatában, mert Puskásék már régen nem tagjai a válogatottnak. Ma is őrzöm e meccs dokumentumait. Jegyemre rányomtatva: Tribune d’honneur, Division 3, Place N. És kézzel ráírva: 82. Tribune d’honneur ide vagy oda, tizennégy frankot fizettek a jegyemért, ami akkor négy ebédem ára lett volna. Kedvesek voltak ezek a franciák, de vad nacionalisták is, s kéjesen várták fölsülésemet. És a magyarok jó küzdelemben győztek. Íme a csapatnévsor: Szentmihályi, Sóvári, Mészöly, Mátrai, Sipos, Solymosi, Fenyvesi, Tichy, Albert, Göröcs, Sándor. Mai szemmel fantasztikus nevek. A megőrzött prospektusból puskázom ki a neveket. A franciák végigőrjöngték a mérkőzést, s volt, aki sírt a vereség után.
De én még emlékezem a Fogl I., Fogl II. betonbekksorra, a Sárosi doktor nevű centerre és testvéreire. Nem sorolom tovább a focistákat. Csak ilyen bekiabálások jutnak az eszembe Dalnokiról: „Puha vagy, Jenő!” És lehet-e említés nélkül hagyni a nagyváradi focistákat, akik az országrész visszacsatolása után azonnal megnyerték a magyar bajnokságot? „Sárvári, Bodola, Tóth III.” Perényt, Deményit, Barnát, Ónodyt nem is említem.
Hagyjuk a nosztalgiázást. Ez az eszement sportág megbolondította a világot. A dél-amerikai őskori kilencezer éves Kezek barlangjától kezdve ma már Észak-Amerikáig is, Európáról, Afrikáról, Ázsiáról nem is beszélve. Egy Franciaország–Magyarország-találkozó manapság voltaképpen Afrika és Európa ütközete, mert a francia gyarmatok adják a nemzeti válogatottat. A hollandok sem csak a gyarmati fűszeráruból meg a gyémántból gazdagodtak meg, hanem kamatoztatták kolóniáik szülötteit a sport területén is. Amerika tenisz-, kosárlabda-, atlétikai nagyságai úgyszintén jobbára feketék.
A labdarúgás világközpontú téma. Annyira nemzeti téma a foci; arra vagyok kíváncsi, hogyan akarják összekényszeríteni ezeket a vadul nacionalista nemzeteket egy egységes Európába? Mert a franciák, németek, de még az eszükment hollandok is addig nemzetellenesek, amíg csak ránk vonatkozik a tiltás, őrájuk nem.
Ez a két fantasztikus győzelemnek látszó döntetlen jelzés! Elindult valami, és igazolni látszik az orbáni stadionépítéseket is.