Boszorkányüldözés
Komoly vihart kavart a kormánypártok révén benyújtott, de a Jobbik által is elfogadott pedofilellenes törvénycsomag. A jogszabály baloldali elutasítása amiatt történt, hogy a Fidesz–KDNP végül egy módosító javaslattal a gyermekvédelem keretében a szexuális nevelés kérdését is beleemelte a javaslatba, amely tartalmazta azt is, hogy tilos mindenfajta szexualitás propagálása gyermekeknek.
Ebbe beleértendő a homoszexualitás is, ami kiverte a biztosítékot a baloldalnál és a liberálisoknál, de az európai közvélemény talán még drasztikusabban reagált.
Nézzük meg, hogy az egyes politikai cselekvők hogyan is reflektáltak a történtekre. Az eseményeket és a politikai napirendet kétségtelenül a kormánypártok tudták tematizálni. A jobboldali pártszövetség a gyermekvédelmi törvény kapcsán helyes és egyszerű kérdéseket tett fel. Ezek alapja pedig az, hogy ki szabad-e venni a szülők kezéből a szexuális nevelés kérdéskörét, vagy meg kell őrizni autonómiájukat. Ez nem csak amiatt érthető aspektus, hogy konzervatív álláspontnak tekinthető. A szexuális nevelés kérdését ugyanis a társadalom alapegységénél, a családnál hagyja. Ebből következőleg nem a kormányzat csinált politikai és ideológiai kérdést a gyermekvédelem kérdésköréből.
Ehhez képest az ellenzék pontosan úgy viselkedett, ahogyan tőle várható volt. Rövid úton ideológiai kérdéssé tették a gyermekvédelmi törvényt, ezzel párhuzamosan pedig bojkottálták a megszavazását. Ráadásul a Jobbik és a többi ellenzéki erő kommunikációja széttartóvá vált, ugyanis a valaha radikális párt végül megszavazta a javaslatot. Vállalta továbbá, hogy kormányra kerülése esetén kiveszi majd a törvénycsomag homoszexuálisokra vonatkozó részeit, ami rendkívül meglepő kijelentés a korábban még nyíltan LMBTQ-ellenes húrokat pengető szervezettől. Azt is láthatjuk a Jobbik részéről, hogy sikerült teljesen félrekommunikálniuk az egész kérdést, két szék közül a pad alá esve. Érthetetlen következetlenség mindez. Nem jártak azonban sokkal jobban a baloldal pártjai sem. Ezen alakulatok ugyanis teljesen rossz irányból közelítették meg az egész kérdéskört. Hiszen amennyiben a kormánypártok egy olyan szándékot jelöltek ki, amellyel minden valószínűség szerint a társadalom nagy része egyet tud érteni – kerüljön a szülők hatáskörébe a szexuális nevelés kérdése –, úgy ezt a problémát átértelmezni már meglehetősen nehézkes feladat. Magyarul egy pragmatikus célvitát egy másik, ideológiai célvitával felcserélni általában kommunikációsan komoly kihívás.
Az ellenzék mégis ennek gyürkőzött neki, azt bizonygatva, hogy jelen esetben szabadság- és emberi jogi kérdésről, valamint demokráciaproblémáról van szó. Ez már csak azért is komoly kihívás, mivel egy kézzelfogható problémát tenne elvont kérdéskörré. Miért rezonálna jobban a választók többsége egy ideológiai kérdésre egy pragmatikus problémánál? Miért ebbe az irányba fordult az ellenzék? Miért kiáltanak újra és újra diktatúrát, ha ez még eddig egyszer sem hozott komoly eredményt? Kérdéses, de minden bizonnyal azért, mert ugyanígy értelmezte a jogszabályt a nyílt társadalom hálózata, az európai baloldal-liberálisok-zöldek és a brüsszeli bürokraták is.
Az uniós szervek részéről ugyanaz a forgatókönyv érvényesült, amely az új médiatörvény, az új Alaptörvény vagy a bevándorlási válság esetében is. Még a törvény angol nyelvű megjelenése előtt hamis információkkal teli nyilatkozatok születtek a magyar jobboldal diktatórikus és a szabadságot tovább szűkítő intézkedéseiről. Brüsszel megtámadta a gyermekvédelmi törvényt, és megtalálta azokat a teljesen bornírt okokat is, amelyek révén Magyarország ellen kötelezettségszegési eljárást indíthat. Az indokok között szerepel az is, hogy a pedofilokat nem szabad nyilvántartani, ami teljességgel abszurd. Az Európai Bizottság és elnöke ugyanakkor már a vizsgálatok kezdeményezése előtt „szégyenteljesnek” minősítette a jogszabályt. Ursula von der Leyen ezzel teljes mértékben kimerítette a politikai állásfoglalás tényét, holott a bizottságnak tartózkodnia kellene az ilyen megnyilvánulásoktól, és legalább pártatlannak kellene mutatkoznia. Az ellenzék részéről pedig Donáth Anna, a Momentum európai parlamenti képviselője egy műsorban úgy fogalmazott, hogy amennyiben a magyar kormány nem változtatja meg a jogszabályokat, és az Európai Bíróság elé kerülnek, a testület rövid úton dönteni fog az ügyben, és elmarasztalja majd Magyarországot. Vagyis a liberális képviselő egy még el nem indított eljárás ügyében máris borítékolta az ítéletet – brüsszeli forrásaira hivatkozva.
Mindebből nehezen vonható le más következtetés, mint hogy a szakmai és jogi vita helyett boszorkányüldözés folyik a magyar kormány ellen, csak azért, mert más álláspontot foglal el, mint az európai liberális fősodor. Kiváltképp, ha arra gondolunk, hogy a hazánknak járó uniós pénzek visszatartását is meglebegtette Brüsszel. Holott a két kérdésnek elviekben semmi köze sincsen egymáshoz, az időzítés mégis árulkodó.
A brüsszeli boszorkányüldözés tehát ismét elérte hazánkat. Az inkvizíció munkáját pedig hathatósan segíti a nyílt társadalom hálózata. Mivel ezen civilnek álcázott politikai szervezetek azok, amelyek szintén érintettek a törvény által. A gyermekvédelmi törvény hatálybalépése után már nem mehetnek be csak úgy az iskolákba, hogy szexuális felvilágosító órákon terjesszék liberális propagandájukat. Ne legyenek azonban kétségeink: minden lehetséges eszközt be fognak vetni ezen szervezetek, hogy visszanyerjék korábbi előjogaikat. Céljaik elérése érdekében éppúgy fel fogják használni a brüsszeli intézményrendszert, ahogy a szexuális kisebbségeket is.
Jól látható tehát, hogy bár kétséges, mennyire lehetett minderre számítani, úgy néz ki, hogy elhúzódó küzdelemre kell felkészülni a gyermekvédelmi törvény kapcsán. Nem véletlen, hogy a kormány több kérdésben is muníciót és legitimációt próbál kieszközölni a választók részéről mindehhez – gondolok itt a nemzeti konzultáció két kérdésére is, amely a Brüsszellel folytatott hathatós kiállásról és magáról a gyermekvédelmi törvényről szól.
A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője.
