Francis Fukuyama 1992-ben kiadott A történelem vége és az utolsó ember című kötetével meglehetősen kegyetlenül elbánt az a történelem, melynek a „végét” a kiváló amerikai politikai filozófus beharangozta. Ugyan a terjedelmes elemzésnek több hasznos, akár ma is érvényes eleme van, a végkövetkeztetés teljesen célt tévesztett.

Fukuyama meglátása szerint a nyugati típusú liberális demokrácia a politikai fejlődés logikus végpontja, egyben csúcsa. Nem csupán azt állította, hogy ennél jobb rendszer nem lehetséges, de azt is, hogy a liberalizmus arra van ítélve, hogy meghódítsa a világot.

Hirdetés

Az Egyesült Államok három évtizeddel ezelőtt nekilátott annak a feladatnak, hogy beteljesítse Fukuyama jóslatát. Ma viszont már mindenki számára világossá vált az, hogy a demokráciaexport katasztrofálisan csődöt mondott.

A kudarc mérföldkövei

Az afganisztáni vereség az, ami a megfigyelők széles körében tudatosította a tényt, hogy Amerika dominanciája megtört. Washington afganisztáni terveinek látványos csődje sokkszerű pánikreakciót váltott ki nem csak az USA-n belül, de a szövetségesei körében is. A húsz éven keresztül több ezer milliárd dollárral támogatott Nyugat-barát – állítólag demokráciát építő – afgán kormányzat napokon belül omlott össze, és a világ vezető hatalma a „középkori barlanglakó” tálibok jóindulatára volt kénytelen hagyatkozni kivonulása utolsó napjaiban. Azonban az amerikai hatalom hanyatlásának számos korábbi jele volt.

Irak sem vált amerikai bástyává a Közel-Keleten. Washington – bár sem katonáit, sem a helyi lakosokat, sem az adódollárokat nem kímélte – nem volt képes arra, hogy stabil, demokratikus államot hozzon létre Szaddám Huszein diktatúrájának romjain. Az amerikai kivonulást már Irak kapcsán is bejelentették. Ugyan az afganisztáni katasztrófa miatt ez alighanem némi késedelmet szenved, az USA jelenléte ebben a térségben sem fenntartható. Távozásuk után Irakban sem kizárt a káosz. Mindenesetre bizonyos az, hogy a jövő Irakja nem lesz sem demokratikus, sem liberális, sem Nyugat-barát.

Az Egyesült Államok hiába vetette be minden európai befolyását, képtelen volt megakadályozni az Északi Áramlat 2 megépülését. Az Oroszországot Németországgal összekötő gázvezeték nem csupán hatalmas bevételi forrást jelent majd Moszkva számára, de jelentősen javítja Vlagyimir Putyin alkupozícióit Európában. Ugyanakkor a vezeték következtében Ukrajna jelentősége csökken, hiszen sem Európa, sem Oroszország nem lesz rászorulva a keleti szomszédunkon keresztül érkező tranzitra. Ez hosszú távon értelmetlenné teheti az amerikai befolyás fenntartását ebben az országban is.

Venezuelában az amerikaiak képtelenek voltak elmozdítani a kommunista rezsimet a hatalomból. Míg korábban a CIA könnyűszerrel valósított meg puccsokat a latin-amerikai országokban, a XXI. században kétszer próbálkozott a caracasi rezsim megdöntésével – mindkétszer sikertelenül. Eközben az amerikaiak szíriai kalandja nem kevésbé csúfos véget ért; itt különösen fájó az, hogy a régi vetélytárs, Oroszország akadályozta meg az amerikai terveket. Líbiában pedig ugyan sikerült Moammer Kadhafi rezsimjét megdönteni, de az ország azóta is kaotikus polgárháború martaléka.

A liberális hegemónia csődje

Az elmúlt harminc évben az USA a világon mindenhol az „emberi jogok védelmében” és a nyugati típusú liberális demokrácia terjesztésének igényével lépett fel, amelynek végső győzelmében legalább olyan elánnal hittek, mint annak idején a szovjetek bíztak a kommunizmus elkerülhetetlen diadalában. Ma azonban minden fronton visszaszorulnak. Mi magyarázza ezt?

Nyilván nem volt szerencsés az, hogy az elmúlt években az USA a liberalizmus elkorcsosult és szélsőséges válfajának bűvöletébe került. A tengerentúlon tomboló, különböző marginális identitáscsoportokat központba helyező, „felsötétült” ideológia a legabszurdabb – gyakran szexuális alapon szerveződő – csoportok „védelmét” nemcsak a nemzeti érdek, de a társadalmi béke fölé helyezi. Mindez hozzájárul az amerikai hatalom globális gyengüléséhez. Azonban, mint azt fent láttuk, az USA visszaszorulása még a „woke” propaganda őrjöngése előtt megkezdődött.

A jelenség jól megfogható az erőegyensúlyt vizsgáló realista megközelítés segítségével. Világos, hogy az USA – legalábbis a kommunikáció szintjén – megveti az erőegyensúly politikáját, és idealista külpolitikát folytat. Azonban az erőegyensúly nem egy dogma, amiben lehet hinni vagy nem hinni, hanem egy törvényszerűség, mely a történelem során mindig érvényesült – ha figyelembe vették a döntéshozók, ha nem. A realizmus szemüvegén át nézve pedig a liberalizmus nem több és nem jobb a többi ideológiánál, a nemzetek „elvei” és „értékei” alig számítanak – ha igen, akkor mint korlátozó tényezők –, a történelem alakulását pedig az államok racionális vetélkedése határozza meg.

Fotó: MTI/EPA/Amerikai központi parancsnokság/Victor Mancilla
Evakuálást biztosító amerikai tengerészgyalogosok Kabulban

Nagy volt a kísértés

A realista értelmezésben, ha egy ideológiai alapon szerveződő ország olyan helyzetbe kerül, hogy a régiójában nincs kihívója, és globálisan sincs olyan vetélytársa, amely komoly biztonsági fenyegetést jelentene a számára, akkor ez az ország ideológiai hegemóniára fog törni. Látni fogjuk, hogy ez a politika elhibázott, de a kísértés akkora, és – legalábbis kezdetben – a költségek oly alacsonynak tűnnek, hogy az adott ország vezetői nem tudnak ellenállni. Ez történt az USA-val a 90-es évek elején. Washington meg volt győződve arról, hogy képes a liberális demokráciát elterjeszteni a világon, és biztos volt abban, hogy nemzeti érdekei is ezt kívánják, hiszen ez garantálta volna az Egyesült Államok biztonságát és a globális vezető szerep megőrzését is.

Azonban az ideológiai hegemónia két szempontból is kudarcra van ítélve: először is nem veszi figyelembe a lokális tradíciók és kialakult viszonyrendszerek – azaz: a nacionalizmus – erejét. Mivel az USA a liberalizmust tűzte zászlajára hódítási kísérletei során, nemcsak azért szálltak vele szembe a helyiek, mert egy külső hatalomról van szó, hanem azért is, mert egy idegen, a helyi hagyományokat és kultúrát semmibe vevő ideológiát erőszakkal igyekezett terjeszteni. Mindez megsokszorozza az ellenállást. Így nem csoda, hogy sem Irak, sem Afganisztán nem volt hajlandó behódolni a liberális hittérítésnek és a katonai megszállásnak. Így az amerikai kalandok szükségszerűen silányulnak a gerillák elleni végeláthatatlan harccá, melyből nem létezik más kiút, csak a teljes kivonulás.

Másrészt az ideológiai hegemóniára való törekvést fenyegetésként értékelik a geopolitika azon szereplői, akik nem osztoznak a hódító világnézetében. Minél tovább tart ez a politika, annál nagyobb a nyomás a többi országon, hogy erőiket egyesítsék az erőegyensúlyt megbontani szándékozó nagyhatalom ellenében. Ezért láthatjuk azt, hogy bárhová tegye is be a lábát az USA, azonnal megjelennek az oroszok és a kínaiak, hogy a helyi Amerika-ellenes erőket támogassák. Mára az orosz–kínai együttműködés ezen a téren finomhangolt gépezetként működik, és az amerikaiak rendszeresen ütköznek olyan ellenállásba, mellyel nem tudnak mit kezdeni. Ez történt Szíriában és Venezuelában is.

Igen valószínű, hogy egy racionálisabb, ideológiai komponenst nélkülöző nagyhatalmi külpolitikával az USA tovább tudta volna őrizni domináns szerepét a világon, és jobb eséllyel vette volna fel a küzdelmet az új kihívókkal – akik idővel elkerülhetetlenül megjelentek volna. Azonban nagyon úgy tűnik, hogy a Fukuyama által elmúlásra kárhoztatott történelem hosszú távon nem tűri sem az ideológiai alapú, sem a pusztán hatalomra támaszkodó hegemóniát.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.

Korábban írtuk