Arany-kor
Arany János a magyar szellemi élet kimagasló alakja volt. Joggal nevezhetjük Arany-kornak azt az időszakot, amikor élt és alkotott. Ezekben az évtizedekben teljesedett ki és kapcsolódott össze a magyar irodalom és a nemzet öntudatra ébredésének folyamata.
Azt hihetnénk, hogy ez a kiváló szellemi képességű ember olyan családi környezetben élt, ahol mindent készen kapott költői munkásságához. Pedig erről szó sincsen, szülei nemes hajdúból zsellérsorba süllyedt emberek voltak.
Arany János 1817. március 2-án született Nagyszalontán. Abban az időben Szalonta nem volt kiemelkedően fontos város, de a köleséri pusztai környék elegendő lehetőséget biztosított a világra való rácsodálkozáshoz. Szüleinek késői, egyetlen fiúgyermeke volt. Hamar kitűnt tanulékonyságával, így apja hamuba rajzolt betűkkel tanította. Mire iskolába került, már tudott olvasni, sőt, bizonyos olvasottságra is szert tett. Apja és anyja mélyen vallásosak voltak, így a református Biblia alapolvasmány volt a családban.
Az ifjú Arany János betű iránti éhsége kielégíthetetlen volt. Minden könyvet elolvasott, amihez csak hozzájutott, még a ponyvaregényeket is. Hazafias neveltetése okán azonban a történelmi írások iránt tanúsított különleges érdeklődést. A Szalonta környéki városokban tanult, mivel szülővárosában csak kisgimnázium volt, úgynevezett partikula. Később a debreceni kollégiumba került, aminek díját a szalontai leckeadásokból szerzett pénzéből fizette. Az idegen nyelvekkel is könnyen megbarátkozott, a latin és francia volt a kedvence. Az anyagi fedezet szűkössége miatt azonban a kollégiumot 1836-ban mégis el kellett hagynia, és színésznek állt. Ám rá kellett jönnie, hogy természetétől idegen a korhelykedés, ezért a színpadtól hamar elbúcsúzott. Hazament Szalontára, hogy idős szülei társasága legyen. Előrelátónak bizonyult, mert anyja hamarosan elhunyt kolerában, apja pedig szeme világát vesztette el.
A város vezetése támogatni akarta az akkor már neves költőt, így megválasztották konrektornak, másodtanítónak, magyar és latin nyelvtant tanított. Majd segédjegyző lett, anyagi helyzete stabilizálódásával pedig feleségül vette Ercsey Juliannát, egy árva, vagyontalan lányt. A Hamlet fordítása során megtanult angolul, majd németül és úgy mellékesen görögül.
Életére és költészetére nagy hatással volt Petőfi Sándor János vitéze, ami egyúttal életre szóló barátságot hozott a két költő között. Első hosszabb műve, Az elveszett alkotmány című szatirikus eposza 1845-ben jelent meg. 1847-ben újabb pályadíjat kapott a Toldi című népies eposzáért, ami a János vitéz mellett a népies realista epika legkiemelkedőbb remeke. Nyugodt, szemlélődő, csöndes természete nem volt éppen katonaságra termett, de Petőfi lángolásának hatására rövid ideig önkéntes nemzetőr lett. A szabadságharc bukásával elvesztette állását, lakását, lírájában pedig a csüggedés, a reménytelenség szólalt meg, de a helytállás erkölcsi parancsa is. Történelmi balladáiban ébren tartotta a nemzeti öntudatot.
A hunokról írt regénye, a Buda halála 1864-ben jelent meg. Fölkerült Pestre, ahol nagy tiszteletnek örvendett, a Magyar Tudományos Akadémia titkára, majd főtitkára lett. Helyét a magyar irodalomban legtalálóbban Petőfi jelölte ki: „Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, folytasd te, barátom teljes dicsőséggel.” Valójában ők ketten reformálták meg a magyar költészetet, a népi vonalat a magaskultúra részévé téve.
Idős korára csalódott emberré vált, múzsája elhallgatott. Csak élete vége felé, az Őszikék megbékélt hangú verseiben zendül föl újra lantjának húrja. 66 éves korában hunyt el, ahogy próféta módjára megjósolta.
