Ukrajna és Magyarország között (ismét) elmérgesedett a helyzet. A képlet aránylag egyszerű: Trianon örökségeként valamennyi szomszédunkhoz képest kényszerpályán mozgunk. Elsődleges szempontunk a kétoldalú kapcsolatokban az ott rekedt magyar kisebbség helyzetének javítása. Ezt folyamatosan éreztetjük velük, általában minimális sikerrel, mert hitetlen gőgjükben azt hiszik, a pillanatnyi történelmi helyzet örök. Mi nagyon jól tudjuk, hogy ez nem így van, ezért távolabbra tekintünk.

Hirdetés

Ukrajna számára a vágyott nyugati integráció felé rajtunk keresztül (is) vezet az út. Mi ezért cserébe csak annyit szeretnénk, hogy ne keserítsék a kárpátaljai őshonos magyarság sorsát, ne korlátozzák anyanyelvhasználatukat, iskoláikat, kultúrájuk megőrzését, ne zárják el őket az anyaországtól, engedjék meg, hogy szülőföldjükön élvezhessék legalább a kettős állampolgárság előnyeit. 

Ukrajnának – ha hihetünk a Wikipédiának, bár e kérdésben biztos információja talán senkinek sincs – közel 45 millió lakosa van. Ebből kb. százötvenezer a magyar, vagyis 0,33 százalék. Aligha kell tőlük a szuverenitásukat, a területi egységet és a nagy ukrán jövendőt félteni. Az ukrán politika viszonylag olcsón, minimális befektetéssel szerezhetne magának egy elkötelezett, feltétlen támogatót az EU-ban, a NATO-ban, a gázszállításban, a nyugati kapcsolatokban. Mindössze agyon kéne dédelgetniük ezt a százötvenezer magyart, és nem volna nagyobb barátjuk Európában nálunk. Ehelyett folyamatosan, arrogánsan és következetesen szívatják őket, de azért persze a lélegeztetőgépeket elfogadják, az ukrán gyerekek balatoni nyaraltatását is természetesnek veszik.

Barátság helyett ostoba, erőszakos, fölényeskedő, a fiatal nemzetek kivagyiságából adódó pökhendi viselkedést kapunk. Amint a mesékből is tudható, mézzel könnyebb legyet fogni, mint ragasztós papírral; a nap melege is könnyebben lecsalja az emberről a kabátot, mint az erős szél. Egy számukra apró, de határozott gesztussal, 0,33 százaléknyi állampolgár életminőségének javításával rengeteg konfliktus megoldható lenne. 

És akkor talán nem hoznánk szóba Etelközt és a Meótisz vidéket, amihez azért mégiscsak ezeréves hagyományok és írott források kötnek…

Korábban írtuk