Ellenzékváltás

Négy hónap hosszú idő. Azalatt még bőven történhetnek meglepetések. Ám ha a dolgok úgy folynak tovább, ahogy eddig – és semmi jele annak, hogy ne úgy folynának –, akkor jövő áprilisban nem kormányváltás következik, hanem az ellenzékváltás veszi kezdetét. Olyan választási eredményre lehet számítani, hogy nem lesz olyan számítási mód, amely ne az ellenzéki koalíció egyértelmű vereségét mutatná.

Szögezzük le, hogy a magyar választási rendszer (számos országban van hasonló) nem a Fidesz győzelmi esélyeit javítja, hanem bármely pártét, amelynek a támogatottsága jelentősen meghaladja az utána következőét. Kiegyensúlyozott erőviszonyok, hasonló támogatottságú pártok versenye mellett ez a szisztéma is kiegyensúlyozott eredményt hoz. Az ellenzéki térfélen azonban nem sikerült sem a kormánykoalícióéhoz mérhető támogatottságú pártot fölépíteni, sem pedig az egykori MDF-es és kisgazda szavazók nagyobb részét is maga mögött tudó Fidesz–KDNP-pártszövetség támogatottságát érdemben erodálni. Ennek a kudarcnak, nem pedig a választási rendszer igazságtalanságának következménye, hogy az ellenzéki győzelem esélyét immár valóban egyedül a teljes ellenzéki térfél összefogása kínálja.

Ez azonban valamivel nehezebb feladat, mint a kör négyszögesítése. Szanaszét ágazó, sokszor egymással szöges ellentétben álló politikai célok és még keményebb egyéni ambíciók fenyegetik szakadatlanul az egységet. A hatalommegszerzés lehetősége kétségkívül jelentős kohéziós erőt képvisel, a részletekben azonban az ördögöknek egész légiója rejtőzik. A jelek arra mutatnak, hogy ezek az ördögök nagyon is aktívak.

Ráadásul az ellenzék az előválasztással csapdát állított magának, és bele is esett. Az ötlet jónak tűnt, valóban megmozgatta az ellenzéki érzelmű embereket, maga a választási procedúra hetekre tematizálta a közbeszédet, az összefogás értelmet és lendületet kapott általa. A nép megkérdezése azonban magában hordozza azt a veszélyt, hogy a nép nem azt a választ adja, amit a politikusok hallani szeretnének. A miniszterelnök-jelöltek esetében éppen ez történt.

Pedig a rutinos ellenzéki politikusok annak rendje-módja szerint előkészítették a folyamatot, fölkészültek a várható eredményekre. Tudni lehetett, hogy a győztes a Jakab–Dobrev–Karácsony-hármasból kerül ki. Az ellenzéki pártok egy része kísérletet tett ugyan a DK és személy szerint Gyurcsány semlegesítésére, ő azonban a Jobbikkal kötött paktum segítségével keresztülhúzta ezt a számítást, a DK-t megtartotta az ellenzék vezető erejének. Tudható volt, hogy ha az előválasztást Dobrev nyeri, az egyenlő Gyurcsány győzelmével, ha Karácsony győz, akkor országos szinten feláll a DK vezette városházi koalíció, ha pedig Jakab lesz az első, működésbe lép a Jobbik–DK-paktum.

Jakab azonban elszúrta, a Facebook‑lájkok számát összekeverte a szavazókéval, a komolytalan kampánya eredményeképpen kiesett a második körből, és utat nyitott a senki által érdemben nem támogatott Márki-Zaynak. A várható bonyodalmaktól Karácsony úgy megijedt, hogy bedobta a törülközőt, és Márki-Zay egyfajta politikai balesetként fölényesen megnyerte a jelölti versenyt.

Ő azonban tökéletesen alkalmatlan egy százfelé húzó, egyéni érdekek ezreitől szabdalt ellenzéki összefogás vezetésére. Annak idején Hódmezővásárhelyen sem azért nyert, amit tudott, hanem azért, amit beleláttak a választók. Ám az országos politika mindent százszorosára nagyít, mára nagyjából mindenki számára egyértelmű, hogy Márki-Zay csapatmunkára alkalmatlan, önfejű, a saját ötleteihez a végletekig ragaszkodik, a világnézete pedig kaotikus, a legkülönfélébb, egymást kioltó elemek kavarognak benne. Olyan, mint egy középcsatár, akikről a játékostársai nem tudják, a következő percben mit fog kezdeni a labdával: cselez vele, továbbadja, ráül vagy éppen berúgja a saját kapujába.

Ez így teljesen reménytelen. Ha az ellenzék megtartja Márki-Zayt, abba belebukik, de ha lecseréli, abba is. No-win game, minden kimenetében vesztes játszma, legalábbis a következő választásokon.

Négy hónap hosszú idő, jövő áprilisig még sok minden történhet. Mégis az a legvalószínűbb, hogy az ellenzéki pártoknak a választásokra kidolgozott innovációja jövő tavasszal csütörtököt mond majd. Sem a füstös szobákban lefolytatott háttéralkuk, sem a nép megkérdezése nem váltak be, nem pótolták a koherens programokat. Nagyon úgy fest, hogy az ellenzéki érzelmű választók előtt nem marad más út, mint az ellenzék lecserélése, a potyautasok kidobálása a léghajóból, és olyan politikusok támogatása, akik saját jogon esélyesek a versenyben való sikeres szereplésre.

Persze az ellenzéki összefogás ezt a játsz­mát most már végigviszi, ami azt jelenti, hogy a várhatóan kudarcot valló csapat összes kulcsszereplője megmarad a hatalom közelében, országgyűlési képviselők lesznek, sőt mind a hat-hét párt frakciót alakíthat, annak megfelelő nyilvánossággal, közszerepléssel és állami támogatással. Az ellenzékcsere tehát elhúzódik, további kudarcok lehetőségét vetítve előre. Amiknek a végén azért meglesz a következményük.

Arra számítani lehet, hogy a DK különösebb veszteségek nélkül kerül ki ebből a folyamatból. Ennek a baloldali elemeket legföljebb nyomokban tartalmazó, neoliberális-pragmatikus pártnak stabilan van tizenöt százalék támogatottsága, ami, ha végül sikerül végrehajtaniuk az eredeti céljukat, és bekebelezik az MSZP-t, akár huszonöt százalékra is emelkedhet. Ez annál is valószínűbb, mivel az MSZP egyszerűen fölöslegessé vált, a párt vezetése arra az egyszerű kérdésre sem tud válaszolni, hogy minek vannak.

A Jobbik valószínűleg menthetetlen. Radikális szavazói nehezen viselik a kudarcot, márpedig abból lesz még bőven. A pártvezetőség alól fokozatosan kimegy a párt, mint mikor tél végén a folyó kiapad a saját jege alól. Ennek a végén a jég beszakadása, esetünkben a párt támogatásának olyan összeomlása várható, mint a hasonló folyamaton átment kisgazdapárt esetében.

A Momentum azzal, hogy Donáth Annát választotta elnökéül, egyértelmű irányt vett a nyugat-európai típusú balliberális, bevándorláspárti, LMBTQ-támogató, a woke-mozgalommal rokonszenvező, globalista pártkarakter irányába. Ilyenből Európában sok van, nem egy közülük kormányzati pozícióban. Tíz százalékra Magyarországon is számíthatnak, a nemzeti-konzervatív pártokkal szemben azonban esélyes kihívóvá aligha képesek növekedni, megmaradnak a nagyvárosi fiatal értelmiség pártjának.

Az LMP még annyi okot sem tud fölsorolni saját létezése indoklására, mint a szocialisták. Politikusaik időnként a nyilvánosság előtt annyit mondanak, hogy zöld, zöld, zöld, majd visszasüllyednek a homályba. A legközelebbi valódi versenyben valószínűleg kihullanak a rostán, de ez senkinek nem tűnik majd föl.

A Párbeszéd valóságos hungarikum, egy parlamenti párt, ami nincs. Úgy volt, hogy lesz, de aztán azok, akik valamit akartak belőle csinálni, szétszéledtek, a maradék pedig ott maradt a levegőben, mint az imbolyogva alászálló gólyatoll. Az MSZP vezetői 2017-ben, abban a naiv hitben, hogy pártszövetségként jobb eséllyel vehetik fel a versenyt Gyurcsány Ferenc DK-jával, szövetséget kötöttek a Párbeszéddel. A lépés semmit sem hozott a politikai konyhára, a Párbeszéd politikusai viszont azóta is ott csimpaszkodnak a szocialistákon, és várhatóan 2022-ben is becipeltetik magukat a parlamentbe. Pályafutásuk viszont az első valódi választáson véget ér.

Harmadszor is szögezzük le: négy hónap sok idő, azalatt bármi történhet, és a polgári pártok jól teszik, ha az Istenbe vetett bizalom mellett szárazon tartják a puskaport. Összefoglalva a fentieket mégis elmondható, hogy a jelenlegi ellenzéki pártokból valódi kihívó nem lesz, még 2026-ban sem. A magyar politika nagy kérdése, hogy a következő években támad-e olyan erő, amely képes felnőni a polgári pártok esélyes kihívójának szerepére.