Talán kevés kijelentést bánhatott meg annyira a megfogalmazója, mint Francis Fukuyama azt a mondatát, hogy a történelem véget ért. A kilencvenes években volt néhány év, amikor tűnhetett úgy, hogy igaza lett az optimista filozófusnak, de a földhözragadtabb gondolkodók már akkor is tudták, a történelem csak akkor ér véget ezen a Földön, ha az emberi élet is megszűnik. Az elhamarkodott kijelentés csak az elmúlt bő évtizedben vagy tucatszor hullott vissza Fukuyamára, aki azóta kénytelen-kelletlen vissza is vonta nyilatkozatát. A történelem nemhogy nem ért véget, de mostanra közhellyé vált a kijelentés, hogy történelmi időket élünk.

Hirdetés

2008-ban kitört a pénzügyi válság, amely az euró első súlyos megrázkódtatásait is magával hozta. Azóta szinte folyamatosan valamilyen komoly és váratlan krízis terhe nehezedett ránk. Mire 2013-ra kimásztunk a gazdasági válságból, máris ránk rúgta az ajtót a 2015-től kezdődő migrációs válság és az azt követő európai terrorhullám. Már épp kezdtünk hozzászokni a migráció témájához, amikor eljött 2020, és két teljes évig a napi fertőzésszám, a halálozás és az átoltottság fogalmai között vesztünk el a koronavírus miatt. Most pedig hazánk és az Európai Unió közvetlen szomszédságában dúl véres háború, amely sok ezer áldozatán túl életek millióit tette tönkre, és a gazdaságot is súlyosan érinti. A történelem tehát olyannyira nem ért véget, hogy a jövő történészei alig tudják majd kiválogatni, mi kerüljön bele a tankönyvekbe ebből az időszakból.

A kor, amiben élünk, nemcsak történelmi, de válságos is. Ilyen helyzetben nekünk, magyaroknak az a legfontosabb, hogy hazánk jó kezekben legyen, felkészült és tapasztalt vezetők irányítása alatt álljon. Saját történelmünkből tudjuk, hogy a kritikus időszakokban egy gyenge, megosztott és külföldi érdekeket szolgáló vezetés mekkora károkat tud okozni. Hogy csak a legnagyobb nemzeti tragédiáink egyikét, Trianont idézzem fel: az őszirózsás „forradalom”, majd a Tanácsköztársaság alatti magyar kormányok erélytelen és önfeladó politikája nélkül biztosan kisebb veszteségeket szenvedett volna hazánk. Nem mindegy tehát, hogy milyen kormány vezeti az országot. A kérdés pedig nem is lehetne aktuálisabb, hiszen jövő héten, április 3-án pontosan erről kell majd döntenünk. Nézzük tehát, mi a választék.

Nem lehet kijelenteni, hogy a választóknak nehéz helyzetük lesz a szavazófül­kében. Az alternatívák ugyanis egyértelműek, egymástól jól elkülöníthetők, és a döntés következményei sem váratlanok. A jobb sarokban áll a jelenlegi kormányoldal Orbán Viktor vezetésével, 32 év politikai tapasztalattal és egy sor eredménnyel. Ez a kormány sikeresen húzta ki Magyarországot a pénzügyi válságból, majd tartós növekedési pályára állította a gazdaságot. Rekordalacsony munkanélküliség, növekvő bérek, rezsicsökkentés, a nyugdíjasok megbecsülése és a világ egyik legbőkezűbb családtámogatási rendszere fémjelzik az Orbán-korszakot. A kormány felismerte, hogy semmilyen jó szakpolitikai döntés nem tud hasznosulni, ha nincs, aki élvezze a sikereket, ezért politikájának középpontjába a népességcsökkenés elleni küzdelmet állította. Az eredmény a gyermekek számának növekedése, a családok életszínvonalának javulása és nem utolsósorban a terhességmegszakítások óriási visszaesése lett. Ezek hatalmas sikerek, melyek bátran nevezhetők a nyugati világban egyedülállónak. Az Orbán-kormányok hatékonyan állították meg a migrációt, következetesen képviselik a határon túli magyarok érdekeit, és sikeresen ellenállnak a nemzeti szuverenitást fenyegető brüsszeli föderalizációs törekvéseknek. Legújabban pedig a kormány helyesen ismerte fel, hogy a magyarok legfőbb érdeke a béke, így a kezdetektől következetesen a háborús konfliktusból való kimaradást képviseli, miközben szorosan együttműködik minden szövetségesünkkel.

A bal sarokban valami egészen mást látunk. Káosz, összevisszaság, felkészületlenség, s ha mindez nem volna elég, egy csipetnyi messiáskomplexus – ezek alkotják a koktélt. A baloldali pártok hónapokig nem tudtak megegyezni még a kampány színeiben sem, tisztának hirdetik magukat, miközben sorra bukkannak fel a korrupciógyanús ügyeik, és még egy rosszalló pillantást sem láttunk tőlük a közös listájuk 9. helyén szereplő „néppárti” jobbikos jelölt náci karlendítésére. A legnagyobb probléma mégis az, hogy semmi érdemi mondanivalót nem tud felmutatni a baloldal azon túl, hogy gyűlöli Orbán Viktort. Névleges vezetőjük, Márki-Zay Péter az önimádat élő szobra, egészen új minőséget képvisel a pofátlan egománia kategóriájában. Hebehurgya és önmagának is ellentmondó kijelentésein persze akár nevethetünk is egy jót, de a hahota után jusson eszünkbe: az ilyen összevissza beszéd békeidőben is ártalmas egy kormányfőtől, háború esetén pedig egyenesen életveszélyes.

Gondoljanak csak bele, ha a háború kitörésekor ez az ember vezette volna a kormányt, már magyar fegyverekkel is lőnék egymást a felek, hiszen a listavezető azonnal kijelentette, hogy ő bizony küldené a hadi felszerelést és a katonákat, ha a NATO ezt kérné tőle. Szerencsére a NATO-nak több esze van, mint Márki-Zay Péternek, így a katonai szövetség nem vesz részt a konfliktusban, de nem mehetünk el szó nélkül a baloldali miniszterelnök-jelölt logikája mellett. Ő ugyanis nem magyar álláspontot fogalmazott meg, amelyet az ország kormányfőjeként képviselne a szövetségesekkel való tárgyalás során. Nem, ő azt mondta, hogy mindenben szolgai módon a NATO alá rendelné Magyarországot, s nem tagként, hanem beosztottként szeretne viselkedni: mindent teljesít, amit mondanak neki.

Magyarország a NATO tagja. Jól van ez így. De a tagság nem azt jelenti, hogy tétlenül várjuk a parancsot. A tagság azt jelenti, hogy részt veszünk a döntéshozatalban, és olyan irányba próbáljuk terelni, ami a magyar érdekeknek megfelel. Természetesen a végül megszülető döntéshez tartani kell magunkat, de nem eleve felemelt kézzel megyünk be a tárgyalóterembe.

Hazánkban április 3-án tehát egy olyan baloldal akarja visszaszerezni a hatalmat, amely megosztott, következetlen és nem a nemzeti érdeket tekinti elsőnek. Mi azonban tudjuk – mert emlékszünk –, hogy ez a baloldal miként kormányoz. A választás tétje tehát az, hogy visszatér-e a 2010 előtti politika, vagy folytatjuk a megkezdett utat, a nemzeti érdekeket követő, önálló kormányzást.

Történelmi időkben erősnek, ugyanakkor nyugodtnak kell lenni. A kihívásokkal úgy lehet megküzdeni, ha tisztában vagyunk a saját értékeinkkel és érdekeinkkel, azokat higgadtan és következetesen képviseljük. Úgy lehetünk sikeresek, ha nem beszélünk összevissza, ha nem külföldi fővárosokból várjuk a döntést saját ügyeinkben, ha a szövetségeseinkkel való együttműködés nem alárendelt szerepet jelent. Magyarországnak 2010 óta olyan kormánya van, amely képes volt kezelni az összes történelmi kihívást, képes volt megteremteni a nyugodt erőt és a fejlődő országot. Kampányról kampányra vannak olyan pártok, amelyek nyugodt erőnek mutatják be saját magukat. 2022-ben Magyarországon már nem politikai pártokat tekintünk nyugodt erőnek. Ma Magyarország maga a nyugodt erő. Ahhoz, hogy ez így is maradjon, előre kell menni, nem hátra.

Április 3. tétje mi vagyunk. Magyarország a tét. Túl nagy a kockázat ahhoz, hogy hátradőljünk. Minden leadott szavazat számít. A félmilliós Békemenet lényeges és felemelő élmény volt, de csak bemelegítés. Ha fontos a jövőnk, akkor szavazni kell, nem reménykedni.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.

Korábban írtuk