Az orosz invázió Ukrajnában hosszú évtizedek óta a legsúlyosabb nemzetközi válságot robbantotta ki. Joe Biden véleménye szerint Vlagyimir Putyin alapjaiban rengette meg a hidegháború lezárását követően kialakult nemzetközi rendet azzal, hogy háborút indított nyugati szomszédja ellen.

Az elemzők túlnyomó többsége is egyetért abban, hogy a megszokott nemzetközi struktúrák jelentős átalakulását figyelhetjük meg.

Hirdetés

A közvetlen háborús veszély mellett számos közvetett probléma adódik, az energiaárak meredek emelkedésétől és volatilitásától kezdve egészen odáig, hogy a kieső orosz és ukrán gabonaszállítmányok miatt reális esély van arra, hogy rövid távon éhínség alakuljon ki Észak-Afrikában, amely nyilvánvalóan egy újabb migrációs katasztrófával fenyegetne. Ilyen körülmények között nagyon fontos megvizsgálni, miképp hatnak a súlyos nemzetközi válsághelyzetek az országok és az őket irányító kormányok stabilitására.

A nemzetegyesítő hatás

Az amerikai szakzsargonban rally ’round the flag (kb.: összezárás a zászló körül – a szerk.) néven ismert jelenséget a magyar politikatudomány nemzetegyesítő hatásnak hívja. A John Mueller által alkotott kifejezés azt takarja, hogy válsághelyzetben a közvélemény hajlamos több bizalommal fordulni saját kormánya felé. Igaz ez politikai berendezkedéstől függetlenül minden társadalomra, szinte kivétel nélkül. (Gátolhatja ezt a fajta összezárást, ha a társadalom többsége úgy véli, hogy saját vezetése váltotta ki a válságot, önkényesen vagy ártó szándékkal.) Ha nagy a baj, mindez a krízishelyzetek elején jelentősen meg tudja növelni az adott ország stabilitását, esélyt adva rá, hogy a kormány fel tudja venni a válság ritmusát, és bele tudjon kezdeni a kezelésébe.

Az USA-ban, ahol mindent mérnek, nagy szakirodalma van a nemzetegyesítő hatásnak. A legjelentősebb népszerűség-növekedést George W. Bush érte el 2001. szeptember 11-ét követően, amikor megítélése mindössze négy nap alatt 35 százalékponttal javult, és támogatottsága elérte a 88 százalékot. A pozitív hatás több mint egy évig tartott, hiszen a mutató csak 2002 novemberében csökkent 70 százalék alá. A dobogó második helyén az ifjabb Bush édesapja, George H. W. Bush áll, akinek a népszerűsége közel húsz százalékponttal emelkedett, amikor elkezdődött az első öbölháború (emlékezzünk rá: a válságot Szaddám Huszein robbantotta ki, amikor lerohanta Kuvaitot). Említésre érdemes még Jimmy Carter esete, aki az 1979-es iráni túszválság kezdetén tudott jelentős népszerűség-növekedést elérni.

Természetesen más országokban is megfigyelhető ez az egyetemes jelenség. Vlagyimir Putyin tartja a világrekordot ezen a téren, hiszen megbízhatónak tartott mérések is bizonyítják, hogy 2014-ben a Krím elcsatolása után rövid ideig jóval 90 százalék fölé emelkedett a támogatottsága. Az 1982-es Falkland-szigeteki háború jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Margaret Thatcherből Vaslady váljon a brit közvélemény szemében, és minden bizonnyal segítette a konzervatívokat az 1983-as sikeres választási kampányban is.

Az ukrán és az orosz kormány stabil maradt

A képlet Ukrajna kapcsán a legegyértelműbb, hiszen keleti szomszédunk nyilvánvalóan elszenvedője és nem okozója a katonai agressziónak. Lehet, hogy a háború előtt sok ukrán nem értett egyet Volodimir Zelenszkij politikájával, de ezt a polgárok túlnyomó többsége most félreteszi, és az elnökben látja azt a már-már hősies karaktert, aki védelmezi hazájukat. Ennek tükrében jelenleg alaptalannak tűnik az az orosz remény – amelyről a háború elején Vlagyimir Putyin nyíltan beszélt –, hogy egy katonai puccs megdöntheti az ukrán elnököt. Ezért van az is, hogy ma Zelenszkij szinte mindent megtehet: következmények nélkül zárhatott be magánkézben lévő televíziós csatornákat, illetve tilthatott be számos ellenzéki politikai pártot.

Oroszország esetében a nyugati sajtóban rengeteg olyan spekuláció látott napvilágot, amely szerint Vlagyimir Putyint bármelyik pillanatban eltávolíthatják a hatalomból. Ez hiú ábrándnak tűnik – legalábbis a háború első szakaszában. Igaz, hogy a konfliktus kirobbantója éppen az orosz elnök, ám az átlagos orosz hírfogyasztó nagyon fogékony a Kreml azon tálalására, mely szerint a krízisért a Nyugat a felelős, amely szándékosan hergelte Ukrajnát szélsőséges („náci”), oroszellenes politikába, és Moszkvának ezért nem volt más választása, mint megelőző csapást mérni. Párhuzamot vonhatunk az idősebb Bush pályájával, aki jelentős népszerűség-növekedést tapasztalt az első öbölháború idején, annak ellenére is, hogy az USA üzent hadat Iraknak. Ugyanakkor jusson eszünkbe, hogy Bush akkori sikere kérészéletű volt, és egy évvel a háború után kikapott Bill Clintontól a következő választáson. Hosszú távon Putyin sem biztos hogy számíthat a nemzetegyesítő hatásra.

Érdekesen alakul Joe Biden népszerűsége is. Támogatottsága rekordalacsony, 40 százalék körül mozog. Tapasztalható volt ugyan egy kisebb ugrás az amerikai elnök megítélésében, de mindössze pár nap alatt visszasüllyedt a február közepi szintre. Ennek okai minden valószínűség szerint az USA mély politikai megosztottságában, a hideg polgárháborús helyzetben és az amerikai gazdaság és társadalom strukturális válságában keresendők. Mindez egyáltalán nem jó jel. Joe Biden ugyanis számos fórumon a leghatározottabban kijelentette, hogy bár pénzügyi segítséggel és fegyverekkel támogatják Ukrajnát, semmiképpen sem válik sem az USA, sem a NATO hadviselő féllé. Ez olyan egyértelmű üzenet, amely nyugtatólag hathat a meglehetősen felfokozott tónusú nemzetközi közbeszédre. Sajnálatos, hogy nem látszik mögötte az a társadalmi támogatottság, amelyre joggal számíthatott volna az amerikai elnök.

A válság hatása a magyar politikára

Természetesen hazánkban is megfigyelhető, hogy új időszámítás kezdődött a háború kitörésével. A választások kapcsán ennek különös jelentősége volt. Egy olyan helyzet, melyben érvényesül a krí­zisek által kiváltott társadalmi összezárás hatása, azzal a következménnyel járt, hogy a kormánypártok egyik legnagyobb hátránya hirtelen előnyként jelent meg a választási harcban. A Fidesz–KDNP három cikluson át történő kormányzása békeidőben választói fásultsággal is párosulhatott volna, ám akkor, amikor egy válság miatt az országnak biztos kezű kormányzásra van szüksége, a több mint egy évtizedes kormányzati múlt és stabil teljesítmény minden korábbinál nagyobb mértékben értékelődött fel.

Főleg akkor, amikor mindez kapkodó, megfontolatlan, gyakran háborús hergelésbe hajló ellenzéki kommunikációval párosult. Azt a kérdést is fel kellett tennie a felelős választópolgárnak, hogy egy láthatóan széthúzó hatpárti koalíció, melynek miniszterelnök-jelöltje ráadásul nem is rendelkezik saját politikai hátországgal, képes lehet-e megfelelő választ adni a közeljövő fejleményeit egyértelműen meghatározó háborús fenyegetésre. Ami az április 3-i magyar választáson történt, még a fentiek tükrében is óriási, történelmi győzelem a Fidesz–KDNP részéről, hiszen világviszonylatban is párját ritkító politikai bravúr, hogy egy pártszövetség négy, egymást követő, szabad és tisztességes választáson kétharmados felhatalmazást kapjon. Mindez a nagy válságok nemzetegyesítő hatásának is köszönhető, ám a határozott kormányzásra szüksége is lesz Magyarországnak, hiszen rendkívüli politikai és gazdasági kihívásokkal kell majd szembenéznünk az elkövetkező időszakban. A választók bölcsessége megteremtette annak feltételeit, hogy ezt a leghatékonyabb módon tegyük.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.

Korábban írtuk