Új kifejezés került az európai politika középpontjába az elmúlt hetekben: szankciócsomag. Bő három hónappal az Ukrajnával szemben megindult orosz támadást követően napjainkban az európai sajtóban már érezhetően kevesebb szó esik a háború napi fejleményeiről. Néhány mondat és képsor a harcok állásáról, az Ukrajnába irányuló legújabb fegyverszállításokról vagy azok ígéretéről kimeríti a napi hírfolyamban a háborúról szóló részt.

Hirdetés

Alábbhagyott a humanitárius katasztrófáról és segítségnyújtásról szóló beszámolók intenzitása is, részben – szerencsére – a probléma mérséklődésének eredményeként. Aki akart és tudott, már elmenekült a háború sújtotta területekről. Egyes beszámolók ma már arról szólnak, hogy az Ukrajnába visszatérő állampolgárok napi száma meghaladja az onnan elmenekülőkét.

Egy dolog azonban nem változott az elmúlt hetekben: a nyugati világ szankciós politikája, a szankció újabb és újabb hullámainak erőltetett elfogadására irányuló nyomásgyakorlás. A háború február végi kirobbanását követően a geopolitikai nagyágyú szerepére vágyó Európai Unió más releváns eszköz híján a leghangosabban és legaktívabban követelte az Oroszországgal szembeni szankciók széles körének bevezetését.

Az orosz politikai és gazdasági vezetőkkel és azok családtagjaival szembeni fellépés, az EU területén fellelhető orosz vagyon zárolása, az importkorlátozások, az orosz bankszektorral és légitársaságokkal szembeni intézkedések mellett már az elején felvetődött az orosz energetikai ágazat szankciókkal való sújtásának ötlete. Az Északi Áramlat-2 gázvezeték, majd az energiahordozók közül a szén is gyorsan áldozatául esett ennek.

Noha brüsszeli politikusok, nem utolsósorban Zelenszkij ukrán elnök követelőző megnyilvánulásait hallva, annak engedve már a kezdetektől kilátásba helyezték az Oroszországnak és az Európai Uniónak egyaránt legfontosabb két energiahordozóval, az olajjal és a földgázzal szembeni szankciók életbe léptetését, titkon azért reménykedtünk, hogy egy ilyen, az európai polgárok, családok, vállalkozások számára egyaránt kedvezőtlen lépés nem kerül majd az uniós döntéshozók asztalára. Tévedtünk…

Az első öt uniós szankciós csomagot teljes egységben fogadták el az uniós tagállami vezetők. A csomagok tartalmi elemei mellett fontos volt az egység demonstrálása is: a külpolitikai, geopolitikai kérdésekben globálisan gyenge szereplőnek tartott EU végre képes volt egy irányba, határozottan és gyorsan mozdulni.

A kezdetektől fogva felmerült azonban a kérdés a szankciók kapcsán, hogy vajon el fogják-e érni az eredetileg kitűzött célokat? Nem túl optimista, nem túl utópikus-e az az uniós cél, hogy hatásukra megrendül Oroszország gazdasági ereje, és mindez a katonai műveletek felülvizsgálatára, sőt, visszavonulásra kényszeríti majd Oroszországot?

Az intézkedések hatásosságát illetően a kétséget legalább három tényező táplálja. Egyrészt a Krím-félsziget 2014-es elcsatolását követően életbe léptetett uniós szankciók sem vezettek már eredményre, bizonyítja ezt az Ukrajnával szembeni orosz agresszió. Másrészt ne felejtsük el, hogy Oroszországot „csak” a nyugati országok, a nyugati szövetségi rendszer tagjai büntetik. Olyan, jelentős világgazdasági befolyással és erős, Oroszországhoz fűződő gazdasági-politikai kapcsolatokkal rendelkező globális erőközpontok, mint Kína vagy India, nem. Ez lehetővé teszi Oroszországnak, hogy diverzifikálja kereskedelmi kapcsolatait, mérsékelje a nyugati szankciók hatásait. Végül pedig az EU által február vége óta életbe léptetett büntetőintézkedések is eredménytelennek tűnnek: ma az oroszországi infláció az európai uniós átlag alatt marad, és az orosz rubel árfolyama 2018 óta nem volt ilyen erős.

A brüsszeli döntéshozók vehemenciáját elnézve sokszor az az ember érzése, hogy az Egyesült Államok által diktált tempóban és módon, az európai érdekkel szemben is javasolja a további szankciókat az Európai Bizottság. E politika irracionalitását látva sokan nem is szankcióknak, hanem gazdasági háborúnak titulálják a nyugati országok fellépését Oroszországgal szemben. Ráadásul az Egyesült Államok kettős mércéje is felsejlik a nyugati szankciós politika mögött: míg az USA importjában elhanyagolható, három százalék körüli értékkel bíró olajra szankció kivetését szorgalmazza az USA, addig a nukleáris fűtőanyagokra, melyek segítségével az egyesült államokbeli atomerőművek az ország villamosenergia-fogyasztásának mintegy húsz százalékát állítják elő, mindezt nem javasolja megtenni. A bizottság szankciós őrülete már csak azért is mellbevágó, mert az intézkedések várható hatásainak kiszámítása, modellezése részben az idő rövidsége, részben a világgazdasági környezet változásainak gyorsasága miatt is majdnem lehetetlen. A szankciók kivetésével a bizottság gyakorlatilag Európa jövőjével hazardíroz.

Magyarország a nyugati szövetségi rendszer tagjaként fegyelmezetten támogatta az eddigi uniós büntetőcsomagokat, ugyanakkor már az elejétől fogva világossá tette, hogy az energetikai ágazatot – leginkább Magyarország energiaellátását, energiabiztonságát – érintő intézkedéseket nem tud és nem is fog támogatni. Az olaj- és gázimport szankcionálása tehát vörös vonal volt hazánk számára a kezdetektől. Magyarország számára – tengertől elzárt országként – földrajzi és történelmi sajátosság, hogy az olaj és a gáz Oroszországból és vezetéken keresztül érkezik.

Ilyen előzmények után érkeztünk el a hatodik uniós szankciós csomag immár hetek óta tartó vitájához. Az Európai Bizottság már akkor politikai hibát követett el, amikor a tagállami érdekek és álláspontok kellően alapos feltérképezése nélkül tett le egy, az olajembargót is magában foglaló javaslatot az asztalra. Ezzel a bizottság megosztja, megosztotta a tagállamokat egy olyan időszakban, amikor mindennél nagyobb szükség volna az Európai Unió egységének demonstrálására. Tévedett az Európai Bizottság és az elnöke akkor is, amikor azt hitte, hogy egy villámlátogatással le tudja szerelni a magyar kormányfő ellenállását. Ez az ellenállás ugyanis a magyar – és minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy más tagállamokbeli – családok megélhetését védi egy olyan időszakban, amikor a világgazdaság még nem tért magához a koronavírus-válságból, és szerte Európában, részben az elhibázott uniós szankciós politika miatt, emelkedő energia- és élelmiszerárakkal szembesülnek a polgárok.

Még ha sikerülne is új beszerzési forrásokat találnia az Európai Uniónak az orosz energiahordozók kiváltására, és ezáltal legalább az ellátásbiztonságot meg tudná teremteni, ez esetben is csak magasabb áron tudná csak beszerezni az EU az energiahordozókat, és ez az európai háztartásoknak, családoknak mindenképpen többletterhet jelentene. De sújtani fogják az emelkedő energiaárak az európai vállalatokat is, rontva versenyképességüket, visszafogva az uniós gazdasági növekedést és növelve a munkanélküliséget. A kör bezárult…

Az eddigi szankciók életbe léptek, de a béke egyelőre nagyon távolinak tűnik. A bizottság nem tanult az elmúlt évek hibáiból: megint az ideológiát, az elveket választotta az európai érdek helyett. Egyre több európai polgár érti meg, hogy az Ukrajnában zajló háborús eseményekre adott uniós válaszreakciók elégtelenek, az európai társadalom áldozatvállalása hiábavaló. Az olaj- és gázembargót elutasító magyar kormány üzenete egyértelmű: a mostani nehéz gazdasági időszakban is megvédi a hazai vállalatok versenyképességét, a hazai munkahelyeket és a sikeres rezsicsökkentési politikát.

A szerző az Alapjogokért Központ európai uniós műhelyének projektvezetője.

Korábban írtuk