Kicsi biztató szó

– Amikor 2011-ben megalapították a Sepsi OSK-t és elindultak a román ötödosztályban, milyen célt tűztek ki maguk elé?

– Azt, hogy egyre feljebb és feljebb lépve jussunk el a másodosztályig, és ott töltsünk el egyhuzamban legalább két-három évet, ne essünk ki azonnal.

– Ez már csak azért sem ígérkezett olyan egyszerűnek, mint amilyennek elsőre hangozhat, mert nem csupán a felnőttcsapatot kellett egyre jobban megerősíteni, de közben az utánpótlást is el kellett kezdeni felépíteni…

– Így van, minden évben indítottunk egy új utánpótláscsapatot, s most jutottunk el odáig, hogy a fiúknál minden korosztályban megvagyunk, és a nőknél is van a felnőttek mellett egy U15-ös csapat, illetve egy a 8-9 éves korosztálynak.

– Hat évvel az indulás után aztán túlteljesítették a tervet, hiszen 2017-ben feljutottak az élvonalba. Ez akkor egy rövid kalandnak tűnt, vagy reménykedtek abban, hogy meg tudnak ragadni az első osztályban?

– Abban azért bíztunk, hogy mondjuk két évet el tudunk tölteni a legjobbak között, de azt nem gondoltuk volna, hogy tartósan itt is ragadunk. Most már sorozatban a hatodik évünket kezdjük majd az első osztályban, amivel messze túlszárnyaltuk a korábbi elképzeléseket. Az első fél év nagyon nehéz volt, akkor még kiesésre állt a csapat. Aztán húztunk egy merészet: megváltunk az edzőnktől, aki több mint négy éve velünk volt, és érkezett a kispadra Eugen Neagoe, aki hozott néhány játékost is. Végül nem csupán a bennmaradás sikerült, de egészen a 9. helyig feljöttünk a tabellán.

– Bár a sorozatban ötödször bajnok kolozsvári CFR-nek is magyar gyökerei vannak, a Sepsi az első székelyföldi csapat a román első osztályban. Hogyan fogadták önöket?

– Az elején úgy éreztük, van egy kis bizonytalanság, nem tudnak minket hová tenni, fehér hollóként tekintettek ránk. De miután látták, hogy mi valóban átlátható működést tűztünk ki magunk elé, és kizárólag a pályán, tisztességes eszközökkel akarunk megküzdeni, azóta úgy tapasztalom, tisztelettel viszonyulnak hozzánk. Ez persze három-négy nagyobb csapat szurkolói gárdájára nem igaz, ők bizony nem barátként tekintenek ránk, pedig őszintén azt vallom: nekünk a román bajnokságban nem ellenségeink, csak ellenfeleink vannak. Mi nem politizálni akarunk, hanem focizni.

– A most befejeződött bajnoki szezon és a kupagyőzelem után van realitása annak, hogy a Sepsi a dobogóért küzdjön az élvonalban?

– Ahhoz, hogy erre legyen esélyünk, több pénzre volna szükség; persze az elmúlt években is bebizonyítottuk, hogy kisebb költségvetéssel is lehet szép eredményeket elérni. Ide sorolhatjuk a mostani kupagyőzelmet vagy a tavalyi negyedik helyet a bajnokságban, ami UEFA Európa Konferencia Liga-indulást ért. Most már vannak olyan játékosaink, akiket nagyobb klubok keresnek, vagyis lassan-lassan eljuthatunk arra a szintre, hogy futballisták kinevelésével és eladásával, majd a pénz visszaforgatásával önfenntartóvá váljunk. Mindenesetre azért dolgozunk, hogy a következő években a tabella első felében végezzünk, de a dobogónak egyelőre nincs realitása.

– Költségvetés szempontjából nagyjából hányadik lehet a Sepsi Romániában?

– Szerintem ötödik-hetedik helyen lehetünk, de a három legtehetősebb klub és a többiek között óriási a szakadék. Ráadásul a másodosztályból is felkerül most két erős csapat nagy szurkolótáborral és biztos anyagi háttérrel, úgyhogy a következő év talán még nehezebb lesz.

– A kupagyőzelem és a nemzetközi kupaszereplés mennyire könnyíti meg az új játékosok leigazolását? Egyszerűbb így megerősíteni a csapatot?

– Akkor könnyű tárgyalni egy játékossal, ha egy csapatnak van neve és van becsülete. A becsületünk megvolt kezdettől fogva, most már lassan van nevünk, hírünk is, így valóban, a jobb játékosok is úgy tekintenek a Szentgyörgyre, hogy érdemes idejönni. Lehet, hogy az alapfizetés kicsit kevesebb, de a jó eredményeket igyekszünk megfelelő prémiumokkal meghálálni, ráadásul nálunk nyugalom van, két rosszabbul sikerült meccs után még nem akarják elküldeni az edzőt vagy a játékosokat a drukkerek.

– A sepsiszentgyörgyi és környékbeli fiatalok kedvét mennyire hozták meg a sikerek a focihoz? Látnak olyan tehetségeket, akik az első csapatig is eljuthatnak?

– Két olyan saját nevelésű játékosunk már van, aki bemutatkozott az élvonalban, igaz, egyelőre csak tíz-tíz percet kaptak, de bízunk benne, hogy jövőre hangsúlyosabb szerepük lesz. Hosszabb távon valóban az a célunk, hogy folyamatosan legyenek olyan fiatalok a keretben, akik az akadémiánkon nevelkedtek. Azt is tudni kell persze, hogy az élvonal és a 19 évesek korosztályos bajnoksága között igen nagy a szakadék, úgyhogy erre jó a második csapatunk, amiben csak 18-19 évesek játszanak. Idén nagyon jó eredményt értek el a fiúk, hiszen a negyedik helyen végeztek a harmadosztályban. Úgy hiszem, ez így is helyes: a fiatalok a korosztályos gárda után először a második csapatban bizonyíthatnak, s aztán onnan hozzuk fel a legjobbakat az élvonalba.

– Felnőtt- és utánpótlásszinten milyen együttműködés van önök és magyarországi klubok, akadémiák között?

– A Puskás Akadémiával nagyon szoros a kapcsolat, a ferencvárosiakat a drukkereink testvérszurkolóknak tartják, de jó a viszony a Dunaszerdahellyel is, illetve a topolyaiakkal is rendszeresen beszélünk. Utánpótlásszinten igazából mostanában jutottunk el odáig, hogy érdemben labdába tudunk rúgni, most már jönnek az eredmények. Az U19-esek például kupadöntőt játszottak a Csíkszeredával, az U17-esek pedig az elődöntőben kaptak ki a kolozsvári CFR-től. Hat-hét évvel ezelőtt még a gyerekcsapataink is többnyire több mint öt gólt kaptak egy-egy meccsen, most már sokszor nagy hírű akadémiák csapatait is meg tudjuk verni. Úgyhogy ez nagyon biztató a jövőre nézve.

– Jól tudom, hogy mérkőzések előtt előfordul, hogy lelkesítő beszédet tart a csapatnak?

– Igen. Attól függően, milyen nehéz mérkőzések várnak ránk, úgy havonta egyszer edzés előtt vagy után, esetleg az öltözőben mondok egy kicsi biztató szót vagy inkább egy négy-öt perces beszédet, ilyenkor próbálok a csapat lelkére hatni, kicsit a pszichológusuk lenni. Idáig ez még nagyjából sikerült, általában egy-egy ilyen motiváló beszéd után jó eredményt szoktunk elérni. Persze olyan is volt, hogy hiába beszéltem, 2–0-ra kikaptunk… Mindezt azért is tartom fontosnak, hogy a játékosaink érezzék, közel állok hozzájuk, bármikor odajöhetnek hozzám. Nincs sorompó a tulajdonos és a futballisták között, gyakran együtt ebédelek, beszélgetek velük, emiatt pedig családias a hangulat a klubban. Így szerintem a játékosok is érzik, hogy nemcsak a pénzért kell harcolniuk, hanem a nézők mellett a klubban dolgozó emberekért is.

– A kupadöntő valószínűleg még tovább erősítette ezt az érzést.

– Magam is úgy gondolom, hogy a finálé, illetve utána a városunkban tartott népünnepély olyan élmény volt, amihez hasonlót sok játékosunk korábban még nem élt át. Volt lehetőség a drukkerekkel való közös fotózkodásra, autogramosztásra – ezt egy nagy klubnál, ahol kimennek harminc-ötvenezren az utcára, nem nagyon lehet megcsinálni, ez a négy-ötezer ember, aki ott volt város központjában, sokkal kezelhetőbb tömeg. Nagyon jó hangulat volt.

– A magyar internetes sajtót is bejárta a videó, amelyen a szurkolók éneklik a székely himnuszt a bukaresti győztes finálé után. Mit érzett, amikor látta együtt ünnepelni a játékosokat és a drukkereket?

– Én is velük ünnepeltem, hiszen ahogy a bíró lefújta a meccset, hármat ugrottam, s már ott voltam a pályán. Úgy gondoltam, jó, ha érzik, hogy nem csupán annak a három-négyezer embernek szereztek felhőtlen örömöt, akik csütörtök este megtették ezt a jó száznyolcvan kilométert Szentgyörgyről Bukarestbe, hanem nekem is. Ráadásul most már mondhatom, hogy százezren felül van azoknak a száma, akik követik a mérkőzéseinket, a magyar sajtó is egyre nagyobb figyelmet szentel nekünk, így a határon túl, az anyaországban is egyre több a szimpatizánsunk. Nagyon örvendetes dolog, hogy sokan „DAC II-nek” tartanak, hiszen tudjuk, hogy a Dunaszerdahely mennyit küszködött azért, hogy erre a szintre jusson, ahol most van, mi pedig egy bő évtized alatt felkapaszkodtunk ha nem is melléjük, de immár szorosan mögéjük.