A nemzeti erők nemzetközi összefogása

Történelemórákról mindannyian emlékszünk rá, hogy a baloldali erők nemzetközi szövetségekbe, úgynevezett internacionálékba tömörültek. Ezek a szervezetek megágyaztak annak a véd- és dacszövetségnek, melyet a mai progresszív, liberális és baloldali politikai csoportosulások kimondva-kimondatlanul alkotnak. Aki figyeli a nemzetközi politika eseményeit, láthatja: az idetartozók mindig megvédik egymást, és közösen támadják a sokszor igen megosztott jobboldali ellenfeleket.

Szövetségük már-már abszurd mértékű, ugyanis számos esetben a kifejezetten vállalhatatlan alakokat sem közösítették ki, gondoljunk csak az Európai Parlament egykori legnagyobb magyargyűlölője, a pedofíliát mentegető radikális balos Daniel Cohn-Benditre.

Persze a baloldal nemzetközi szövetségépítés szempontjából mindig is könnyebb helyzetben volt. Gondolkodásának eleve internacionalista alapjai vannak: nem hisz a nemzetben, és általában véve is tagadja a természetes közösségeket, így a családot is. A jobboldal ezzel szemben nemzeti alapon szerveződik, ami helyes és szükséges, ugyanakkor bizonyos értelemben leszűkíti a gondolati horizontot. Ez vezetett oda, hogy a jobboldal nem csupán a stratégiai helyzetértékelés téves volta, de az elvi-intellektuális alapállása miatt is elhanyagolta a nemzetközi kapcsolatépítést, aminek egyre súlyosabb következményeit azóta is nyögi. Az Európai Unió létrejötte átmenetileg részben segített ezen a helyzeten, hiszen a XX. század utolsó évtizedeiben az Európai Néppárt hatékonyan fogta össze és képviselte a kontinens konzervatív, kereszténydemokrata pártjait. A Néppárt azonban ma már árnyéka önmagának. Először az Európai Konzervatívok és Reformisták csoportba távozó számos pártot, köztük a brit, lengyel és cseh jobboldal fő erőit veszítette el, majd a jobboldali térfél elhagyásával új, kisebb frakciók létrejöttének és saját további erodálódásának (lásd a Fidesz kilépését, a nagy nyugati néppártok látványos gyengülését) adott teret. A jobboldal tehát nem csupán eleve hátrányból indult a nemzetközi összefogást illetően, de részleges sikereit is lebontotta.

A Néppárt balratolódása fontos tanulságokkal szolgál. Pontosan bemutatja ugyanis, hogy mi a következménye az önfeladásnak, valamint annak, ha valaki a túlzásba vitt konszenzuskeresés jegyében az ellenfelei mércéjének szeretne megfelelni. Az ilyen politika mindig oda vezet, hogy a baloldal alapvető céljai érvényesülnek, a jobboldalnak pedig vagy az asszisztálás, vagy az erőtlen tiltakozás marad csak. Az önfeladás ráadásul nem csupán elvi szempontból helytelen, de gyakorlati, érdekalapú megközelítésben is: Európa balra tolódó, egykori nagy konzervatív néppártjai mostanság sorra jelentéktelenednek el. A régi zászlóshajó, a német CDU ma rozsdásodva vesztegel a kikötőben, története során először harminc százalék alatti támogatottsággal. A francia republikánusok idén kevesebb mint öt százalékot szereztek az elnökválasztáson, de még a Silvio Berlusconi-féle Forza Italia is örülhet, ha harmadik partnerként bekerült majd a remélhetőleg megalakuló új olasz kormányba, Giorgia Meloni és Matteo Salvini mellé. Tőlünk nyugatabbra legutoljára az Osztrák Néppárt, az ÖVP mutatott életjeleket, amikor Sebastian Kurz vezetésével évtizedek óta nem látott sikereket ért el. A nemzetközi baloldal azonban gyorsan letörte a fiatal kancellár szarvait, és két botrányt szervezve kirúgta a hatalomból. Ma az ÖVP ismét húsz százalék körül vegetál, ahogy Kurz előtt tette, s az előre hozott választásoktól való rettegés miatt a világ összes kompromisszumát megköti zöld koalíciós partnerével.

A szomorú helyzetkép azonban nem kell hogy örökké tartson. A jobboldal egyre több pártja és háttérszervezete látja be, hogy a nemzeti erők nemzetközi összefogása nem paradoxon. A baloldali sajtóból évek óta ömlik az a hamis állítás, hogy a szakpolitikai nézetkülönbségek miatt a jobboldali erők nem tudnak összefogni. Nem szabad elhinni az ellenfél állításait. Hogy egyre többen vannak, akik nem dőlnek be ennek, azt talán leginkább az amerikai CPAC (Konzervatív Politikai Akció Konferencia) nemzetközi terjeszkedése mutatja a legjobban. Alig néhány hónappal ezelőtt az Alapjogokért Központ hazánkban rendezte meg az első európai CPAC-et, melyen Orbán Viktor miniszterelnök 12 pontban foglalta össze a siker receptjét. Első pontja éppen az volt, amely a Néppárt kudarcának fő tanulsága: a jobboldal nem adhatja fel önmagát, nem akarhat megfelelni a baloldalnak, hanem a saját szabályai szerint kell játszania. A budapesti szónoklat megragadhatott a republikánus rendezők fejében, hiszen egyetlen európai kormányfőként épp Orbán Viktor volt az, akit hazai pályára, a Texasban megrendezett konferenciára meghívtak. Beszéde hangos ovációt és nagy médiafigyelmet váltott ki, mindezt csak a főszónok Donald Trump beszéde múlta felül.

A magyar jobboldal évtizedes sikersorozata egyre inkább inspirációt és követendő példát nyújt más országok konzervatívjai­nak. Az Egyesült Államokban ráadásul kulcsfontosságú esemény, a félidős kongresszusi választás közeleg. Novemberben a képviselőház egészéről és a szenátus harmadáról szavaznak az amerikaiak. Joe Biden elnök folyamatos megaláztatásai, a demokrata külpolitika csúfos bukásai és a rossz gazdasági helyzet mind arra mutatnak, hogy a republikánusok mindkét házban elveszik a baloldal mostani szűk többségét, és maguknak szereznek pozíciót. Ennek is előfeltétele azonban, hogy ne a demokraták szabályai szerint játsszanak, hanem képviseljék következetesen saját nézeteiket. Vannak bátorító jelek. Ron DeSantis floridai kormányzó például a magyar gyermekvédelmi törvényhez hasonló szabályozást írt alá nemrég, Virginia kormányzói székét pedig hosszú demokrata regnálás után éppen a gyermekvédelem témájával szerezte vissza a jobboldal: Glenn Youngkin győztes kormányzó a progresszív agymosás oktatásból való kiirtásával kampányolva szerzett többséget.

A CPAC tehát kulcsfontosságú esemény a jobboldali erők egymással való szorosabb szövetségépítése, a kölcsönös tapasztalatcsere és az erődemonstráció szempontjából is. Azt üzeni, hogy a konzervatívok nem adják fel, nem hódolnak be a baloldali fősodor előtt, és képesek eltanulni az ellenfeleiktől azt, amiben azok jók. Persze mindez nem jelent szolgai másolást, így a vállalhatatlan arcokat továbbra sem kell megtűrni a közösségben. Nincs jobboldali Cohn-Bendit.

A nemzeti erők nemzetközi összefogása tehát nem hiú ábránd, és nem paradoxon. A nemzetközi szövetségek nem azon alapulnak, hogy mindenki mindenben egyetért. Elég, ha az alapértékek azonosak, ez pedig adott: az istenhit, a nemzet és a család szeretete, az organikus fejlődés tisztelete, a hierarchia elfogadása – röviden tehát a hagyományok és a normalitás képviselete minden jobboldali erőnél alapvetés. A szakpolitikai egyet nem értések mindezt nem befolyásolják.

Itt van tehát az esély, itt egy jó kezdet. 2022 eddig minden szempontból nehéz évnek tűnik, de remény van arra, hogy a világ nemzeti erői épp a legnehezebb helyzetben, amikor a legnagyobb szükség van rá, találják meg az összefogás útját. Sok munka áll még előttünk, de ha nem spóroljuk meg, a siker sem fog elmaradni. Ha pedig van valami, amit a baloldal nagyon nem szeretne, az éppen ennek az összefogásnak a sikere. Persze nem emiatt, hanem ezzel együtt van szükség az összefogásra: a fő cél hagyományaink, értékeink és szabadságunk – egyszóval az életformánk – védelme.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.