Lapozzuk fel Bakos Ferenc Idegen szavak és kifejezések kéziszótárát (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994) és nyissuk ki a 123. oldalon:

burzsoá fr I. 1. tőkés 2. tört városi polgár a feudalizmus későbbi korszakában…

burzsuj fr>or, pejor tőkés, kizsákmányoló

És ha már így benne vagyunk, az árnyalt tolerancia, a jó szándékú és meggyőzhető baloldali szavazók meg az ingadozók kedvéért lapozzunk a 631. oldalra is. Lesz részünk meglepetésben:

proletár lat I. 1. tört a régi Rómában: a szabad lakosság legalsó, legszegényebb rétegéhez tartozó személy 2. termelőeszközökkel nem rendelkező bérmunkás 3. rég, pejor éhenkórász, ingyenélő, naplopó…

Rudolf Bahro emigráns keletnémet politikus még a múlt század nyolcvanas éveiben tett különbséget az emancipáció és a kompenzáció embere között. Azt is mondhatta volna, a polgár és a proletár között, mert a két embertípust nem annyira az élethelyzete (lásd: az úr a pokolban is úr stb.), mint inkább a valósághoz való viszonya határozza meg. Hozzátéve már az elején azt a nélkülözhetetlen kiegészítést, hogy az egyénben mindkét típus felismerhető, tulajdonképpen aszerint vagyunk sorolhatók az egyik vagy másik főcsoportba, hogy énünk két antagonistájából melyik kerekedik felül. Nem arról van tehát szó, hogy társadalmi előítélettel közelítjük meg a kérdést, hanem arról, hogy a megértés szándéka által vezetve és éppen az aktuálisan divatos értelmezési sémáktól megszabadulva, igyekszünk a lényeget értelmezni azon célból, hogy a világkísérlet második szakaszát és várható végkimenetelét megbecsülhessük.

A polgár az emancipáció embere. Ő az, aki boldogságát az alkotás kiteljesítésében méri, aki ha úgy hozza a helyzet, fizet azért, hogy cselekvő részese legyen a folyamatoknak, ő a nagy történelmi héroszok modern követője, aki a hétköznapi létezés emberi mértékkel mérhető keretei között teremti meg a saját boldogsága univerzumát. A polgár számára a tevékenységért cserében elnyerhető fizetség tehát nem cél, csak eszköz, amely a belső igazság kiteljesedéséhez segíti őt egy olyan világkorszakban, amikor az emberi létezés egyszerűen értelmezhetetlen bizonyos mennyiségű fizetőeszköz birtoklása nélkül, miáltal a minőségi létezés – ez a polgár számára az egyik legfontosabb alapelv: a harmónia – ennek megfelelő mennyiségű fizetőeszköz biztonságos birtoklását igényli. A polgár ezen a síkon kerül a legnagyobb kísértésbe, mert a minőségi létezés anyagi feltétele egyénenként különböző, s az egyénnél is életkoronként változó lehet, de mivel ezzel egy időben elkerülhetetlenül hat az egyénre az úgynevezett társadalmi életideál, a gyanútlan egyén, miközben csak a minőségi létezés feltételeiért készül ideiglenes – legalább fél életre szóló – áldozatot hozni, belesodródván az életszínvonal kényszerű emelésének ördögi folyamatába, valójában a proletárok útjára lép. De ezzel együtt mégis jól felismerhetően meg tudjuk határozni a magabiztos polgár ideáltípusát, aki tagadhatatlanul azonosítható az értelmező szótár marxista ihletésű meghatározásával, a tőkéssel, ugyanis azt a kellő mennyiségű fizetőeszközt, amely a polgár – a burzsoá – számára a biztonságosan folytatólagos, azaz többgenerációs minőségi létezés feltételeit teremti meg, azt manapság tőkének szokás nevezni. A polgár szeret drágán vásárolni és sokat kockáztatni céljai érdekében.

A proletár viszont a kompenzáció embere. Számára a részvétel kényszerűség, amelyet el kell viselnie, hogy az áhított fizetőeszközhöz jusson. A proletár eleve lemond a győzelem lehetőségéről, s a boldogságát azon méri, hogy a gazdagok fentről mennyit juttatnak le neki. Ő az ingyenkenyér és az ingyencirkusz híve. Alapelve az irigység, mivel nem cselekvő, csak elszenvedő részvevője a valóságnak. Helyzete csak addig tekinthető viszonylagosan biztonságosnak, amíg nem túlságosan értékes szolgálatait valakinek el tudja adni, de abban a pillanatban, amikor erre egészségi állapota, életkora vagy durván megváltozó élethelyzete miatt már nem képes, menthetetlenül a nyomor szélére sodródik. A proletár nem szeret fizetni semmiért, de mindig többet szeretne kapni. A kockázattól irtózik. Céljai nincsenek.

És van egy harmadik embertípus, az előbbi kettő elfajzott változata. Az elit. Kétféle tagja van. Az egyik az ultraproletár, aki a hatalmat és a pénzt végtelen mértékben, habzsolva, mohón akarja birtokolni, akit azonban nem a harmonikus létezés boldogsága iránti vágy hajt, hanem a féktelen éhség, s akit a szerencse – vagyis a balvégzet – a polgárok közé emel abból következően, hogy valami társadalmi diszkrepancia folytán képessé vált a pénzt hozzájuk hasonlóan felhalmozni. Az elitember azonban itt nem tud megállni. Neki nem elég egy ház, az egész falu kell, nem elég a falu, az egész ország kell, nem elég az ország, az egész világ kell. Nagyon hamar megismeri az embereket, s megtanulja, hogy gyorsabban és könnyebben ér céljához, ha az emberek rosszabbik énjére alapoz, a polgárban megbúvó proletárra és a proletárban megbúvó szörnyetegre. Ezért kidolgozza győzelmi elméletét, amelynek lényege, hogy az örökké éhes proletárt a polgárra uszítja, miáltal a maga helyzetét a polgárok kiirtását követően kiváltságossá teszi. A csürhét küldi a kifinomultság ellen, megvadult elefántcsordát hajt a porcelánboltba.

Társa, szolgája az elfajzott polgár, aki valamilyen szellemi vagy lelki deformációból fakadóan gyűlöli a saját osztályát, aki valamiért bosszút akar állni, de nincs sem ereje, sem tehetsége, sem bátorsága, hogy új Napóleon legyen belőle, de felismervén a kor új proletárdiktátorát, melléje szegődik és ellátja őt gondolatokkal, megteremti egy új szellemi-fizikai genocídium eszmei bázisát.

Semmi sem változott. A bolsevista elit a proletár mozgósításával eltörölte a föld színéről a polgárt, és még mielőtt a második kísérleti szakasz elkezdődött volna, átadta a kezdeményezést a kozmopolita elitnek, amelyik más módszerekkel és más léptékekben, de ugyanazt és ugyanúgy folytatja. A vörös szakasz Eurázsia jól behatárolható területén folyt le, és gyakorlatilag egy-két utófázistól eltekintve befejeződött. A kék szakasz a történelemben először az egész földgolyót befogja. A „semmik vagyunk és minden leszünk” történelmi célkitűzése megvalósíthatónak látszik. Mégsem mondhatjuk, hogy vége a történelemnek, mert a polgár rendelkezik egy olyan képességgel, amelynek segítségével mindig minden esetben, bármekkora túlerővel szemben is le tudja győzni az elitet és a proletárt.

(Folytatjuk)