Az időközben bolsevikká vedlő szabad demokraták leginkább a kábítószerek elfogadtatásában, az oktatás szétzüllesztésében és Budapest lerombolásában szereztek érdemeket. Az MDF maradéka az Országgyűlést szeretné feloszlatni. De talán lépjünk közelebb. Vessünk egy pillantást a mi különös, szivárványszínű demokráciánkra. Itt elöl néhány kábítószeres aktivista példának okáért a jogállamot provokálja, természetesen hatalmas médiasegítséggel és nem kevésbé jelentős liberális háttértámogatással.

Nem keveset szeretnének elérni. Azzal, hogy feljelentették saját magukat a rendőrségen, miszerint törvénysértő módon marihuánás cigarettát szívtak, s talán, ha kell, a zsaruk előtt is elszippantanak egy jointot, lépéskényszerbe kívánják hozni a jogszolgáltatást. Ahogy ők mondják a maguk páratlanul szellemes modorában, polgári engedelmességi mozgalmat hirdetnek. Innentől fogva a lelkes kereskedelmi és közszolgálati tévékamerák figyelő tekintete előtt, minden héten újabb kendermagosok mennek be a rendőrségre magukat feljelenteni.

Az a helyzet ugyanis, hogy a drogfogyasztást a törvény bünteti, azaz a rendőröknek az önkéntes feljelentők ellen nyomozást kell indítani, amelynek végén bíróságnak kell ítéletet hozni, ami akár letöltendő börtönbüntetés is lehet. A kendermagosok abban bíznak, hogy idővel száz és ezer társuk jelenti föl magát, miáltal a bíróság abba a helyzetbe kerül, hogy vagy mindet becsukja, vagy hagyja a fenébe az egészet, sírva lecsapja a gumibotot az asztalra és elmegy haza.

A füvesek szerint ugyanis az a helyzet, hogy ebben az országban jószerivel minden harmadik iskolás egyszer már megpróbálta a könnyű drogot, azaz több száz ezer gyereket kéne elítélni és börtönbe zárni. Tizenöt évvel az első valóságos választás után – korábban egyből kellett egyet választani és mindig Kádár János jött ki – ez nem is olyan jelentéktelen esemény. Arról van ugyanis szó, hogy ez a groteszk kísérlet a jogállamiság és általában véve a józan ész megkérdőjelezését tűzte ki célul.

Látszólag arra hivatkoznak, hogy a drogfogyasztás, -értékesítés és -termesztés területén még nincs minden rendben. Valójában azonban nem ez a cél, hanem a káosz. A dolgok normális rendje ugyanis az volna, hogy ha a rendőrség megállapítja esetükben a törvénysértést, akkor őket el kell ítélni. Akkor is, ha hárman követték el, akkor is, ha háromszázan. Nyilvánvaló, hogy ha a törvény teljes szigorral sújtana le rájuk, a brahis buli igen hamar véget érne, mert a soros követőknek elmenne a kedvük attól, hogy bezárassák magukat. A büntetés – ez a célja – elrettentené őket.

Azonban az is nyilvánvaló, hogy a törvény képviselői ezt csak akkor képesek megtenni, ha élvezik a társadalom egyetértését és az államhatalom támogatását. Egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy egyik sem valósul meg. A kétigenes népszavazás óta kiderült, hogy Magyarország lakossága megosztott. Egészen bizonyos tehát, hogy a törvényt provokálók igen sok támogatóra számíthatnak abban az embertömegben, amelynek alapfilozófiáját a „mindenki simlis” elve határozza meg. És abban is bizonyosak lehetünk, hogy a jelenlegi, a morális megfontolásokat következetesen elutasító politikai hatalom is kilép a rend őrei mögül.

Nem az a veszély fenyeget, hogy a példán felbuzdulva a zsebesek, a besurranó tolvajok, az útonállók, a sikkasztók és a maffiózók is elindulnak hosszú sorokban a rendőrőrszobák felé, hogy tömeges önfeladásukkal végképp nevetségessé tegyék az államrendet, hanem az, hogy a jogi kiskapuk mögé menekülő igazságszolgáltatás, feladván a törvény előtti egyenlőség elvét, a relativizmus veszedelmes vírusával fertőződik meg. A lármás látszat elfedi a valóságot. Miközben a Magyar Köztársaság több millió, falvakban és kisvárosokban élő lakója lassan, de biztosan elveszítheti létbiztonságát, néhány önmutogató pesti senkiházi ismét ügyesen tereli el a lényegről a figyelmet. Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar hiányozni fognak Budapestről a gazdák.