– Mi lesz a feladata a Konzultációs Testületen belül?

– Bár a szakmámból sokan talán arra következtetnének, hogy oktatással, kultúrával fogok foglalkozni, nem kötném ennyire szorosan a testületi munkámat ehhez a területhez. A feladatunk ugyanis nem az, hogy kizárólag szakmai kérdésekről beszéljünk, hanem az, hogy feltérképezzük, mik azok a problémák, amelyek a leginkább foglalkoztatják manapság az embereket. Ez egyáltalán nem lesz könnyű, ugyanis azon túl, hogy válaszokat is kell majd adnunk az embereket érdeklő kérdésekre, el kell érnünk azt – és ez sokkal fontosabb lesz -, hogy megnyíljanak előttünk, elmondják a problémáikat, a véleményüket. Az elmúlt években számos rendezvényen, szakmai konferencián vettem részt, ahol a magukat szakértőnek mondó hölgyek és urak vagy az oktatásügy irányítói kifejtették gondolataikat, a hallgatóság illedelmesen végighallgatta és megtapsolta őket, sajnos akkor is, ha nem tetszett az, amit mondtak, aztán a konferencia szünetében kiderült, hogy a jelenlevők nagy része egyáltalán nem értett egyet a hallottakkal. Utólag, egymás között háborogtak. Így tehát nem alakulhatott ki a résztvevőkben az az érzet, hogy az ő véleményük is számít, ők is hozzá tudtak tenni valamit a közös ügyhöz. Úgy hiszem, ez az élet legtöbb területén sajnálatos módon így van: csak egy szűk réteg szólhat bele ténylegesen a történésekbe. A Nemzeti Konzultációs Testület munkájának lényegét abban látom, hogy akik megtalálnak bennünket, azokat meghallgassuk, kíváncsiak legyünk a véleményükre, hiszen, felfogásom szerint, erről kellene szólnia a demokráciának.

– A kritikusok szerint egyszerűen arról van szó, hogy készül a Fidesz 2006-os választási programja.

– A Konzultációs Testület nem azért jött létre, hogy programot készítsen. Az emberek véleményét, a tapasztalatainkat nyilván megosztjuk majd a Fidesszel, de nem csupán velük, hanem a politikacsinálók legszélesebb rétegéhez, adott esetben a kormányzó pártokhoz is szeretnénk eljutni. Bár nyolc hónapra kaptunk megbízást, él bennem a remény, hogy talán sikerül hagyományt teremtenünk – valamilyen módon lesznek követőink, s megajándékozhatjuk az embereket a közvetlen demokrácia élményével, mert ez az, amire vágynak. Úgy vélem, nagyon sokan csalódtak a rendszerváltoztatás óta eltelt időben, mert nem így képzelték el a demokráciát. Bevallom, bizonyos értelemben én is ehhez a széles réteghez tartozom…

– Arra gondol, hogy csupán négyévente számítanak a választók – akkor, amikor behúzzák az ikszet valamelyik párt mellé?

– Igen, pillanatnyilag az emberek azzal szembesülnek, hogy négyévenként van egy alkalom, amikor választhatnak, azután viszont rajtuk kívül, esetleg épp ellenükre történik minden. Ez sokaknak nem elég, nehéz elfogadniuk, hogy nem csupán befolyásuk nincs, de a véleményüket sem nagyon tudják kinek elmondani. Ezért tartanám fontosnak, hogy két országgyűlési választás között is sok olyan rendezvény, fórum legyen, ahol az emberek beszélhetnek a gondjaikról, elmondhatják a véleményüket. A faluparlamentek is hasonló céllal fognak megszerveződni. A polgári körök is azért alakultak, hogy legyenek olyan kis közösségek, amelyek együtt tudnak gondolkodni, cselekedni. De arra kellett rájönniük, hogy nincsenek olyan csatornák, amelyek tovább, illetve feljebb tudják vinni a véleményüket. Bízom abban, hogy a Konzultációs Testület, ha jól végzi a dolgát, egy ilyen csatornává tud majd válni.

– Csak a magyarországi magyarok problémáit tudják meghallgatni, vagy ebben a nyolc hónapban arra is lesz lehetőség, hogy a határon túlra is kiterjedjen a figyelmük?

– Ami a kulturális területet illeti, feltétlenül kell foglalkozni a határon túli magyarokkal is. Hiszen egy nemzet tagjai vagyunk, s ez a kultúra egy és oszthatatlan. Nem lehet a magyar kultúra kérdéseiről anélkül gondolkodni és az ügyekben dönteni, hogy ne figyeljünk arra a több millió magyar nemzettagunkra, akik a határainkon kívül élnek. Ugyanez igaz az oktatásügyben is, hiszen az anyanyelvi oktatás segítése, a taneszközökkel való ellátás manapság talán egyre kevesebb akadályba ütközik. Ezen túlmenően is bizonyára lesznek olyan területek, ahol egy egységként kell kezelni a magyar nemzet valamennyi tagját. Ugyanakkor bizonyára vannak olyan kérdések is, amelyekben külön kategóriát képeznek a határon innen és túl élő magyarok, legalábbis addig, amíg a határok a mai módon fennállnak.

– Ebben a jelenlegi átpolitizált közéletben lát-e arra esélyt, hogy azok is megtalálják önöket, akik nem tartoznak a jobboldal szavazótáborához, illetve, hogy meghallgassák a Konzultációs Testületet mondjuk a kormánypártok is?

– Mindannyian úgy kerültünk ebbe a testületbe, hogy bejártunk már egy hosszabb életutat és letettünk valamit az asztalra a saját szakmánkban. Ez a szakmaiság lehet a garancia arra, hogy meghallgassanak bennünket azok is, akik ugyan a politikában másként gondolkodnak, de fogékonyak – mondjuk az én esetemben – az oktatás, a kultúra kérdései iránt. Bízom benne, hogy nem csak azok tisztelnek meg a bizalmukkal, akik ehhez az oldalhoz tartoznak, hiszen a konzultáció akkor lehet teljes, ha itt nem számít, ki kire szavazott. Szakmai kérdésekben korábban is volt több kedvező tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy a különböző értékrendet képviselő emberek között is kialakulhat párbeszéd. Úgyhogy én bizakodó vagyok. S azt is hozzáteszem, nem a fideszes párttagkönyv jelentett belépőt ebbe a testületbe, olyannyira, hogy többen közülünk formálisan nem tartoznak egyetlen párthoz sem.

– Sokak véleménye szerint az oktatás – bár voltak kedvezőbb periódusok – egyre rosszabb helyzetbe kerül. Osztja ezt a vélekedést?

– Magam is úgy látom, hogy a magyar oktatás válságos időszakot él át, és az a tendencia, amely napjainkban megfigyelhető, nem is kecsegtet közeli javulással. A problémák gyökerei régre nyúlnak vissza, s bár voltak jobb periódusok – gondolok itt az 1998-2002-es ciklusra, amikor a kerettantervi szabályozással megindult egy rendteremtési folyamat -, az oktatásügy gondjait igazán egyetlen kormánynak sem sikerült megoldania. A rendszerváltoztatáskor azt remélték a pedagógusok, hogy őket is megbecsülik végre, és helyreáll az iskola, a kultúra tekintélye is. Ez azonban nem következett be, mi több, egyre kiszolgáltatottabbá váltak az iskolák. A közoktatásra jellemző fásultságot, kivérzettséget, pénztelenséget sajnos a polgári kormány sem tudta orvosolni. Ezen a területen nagyon sok halaszthatatlan tennivaló lenne. Nagyon remélem, hogy legkésőbb a következő parlamenti ciklusban a kormány végre megoldja majd a gondokat, illetőleg hozzákezd azok végleges felszámolásához.

– Mi hiányzik leginkább ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon? A pénz, a szándék, vagy egy hosszú távú program?

– Programot készíteni a legkönnyebb, nekem is vannak elképzeléseim, már írott formában is, amelyeket sok szakemberrel átbeszéltem. Ami ennél nehezebb, de ezzel egyszer szembe kell nézni: meg kell teremteni a változásokhoz szükséges, egységes politikai akaratot. Jó példának itt van gróf Klebelsberg Kunó, akinek volt programja és ehhez megkapta a politikai támogatást is, így jelentős reformokat hajthatott végre. Ha megvan a politikai akarat, akkor a pénzt is elő lehet teremteni. Egyáltalán nem törvényszerű, hogy a magyar oktatás a GDP-nek alig több mint három százalékát kapja csak meg, amikor nálunk fejlettebb országokban, ahol a GDP alapértéke is magasabb, négy százaléknál is több jut. Bízom benne, hogy az új kormány, amely reményeim szerint 2006-ban megalakul, belátja: Magyarországon teljesen új alapokra kell helyezni az oktatásról való gondolkodást. Emellett arra is szükség lenne, hogy általában az emberek kedvezőbben viszonyuljanak a pedagógiai kérdésekhez. A tanítóknak, tanároknak ugyanis manapság egyáltalán nincs tekintélyük, ami sok esetben megnehezítheti a gyermekek nevelését is. Hiszen ha a gyerek azt hallja otthon, hogy szidják a tanárt, akkor ő sem hallgat majd rá. Az előrelépéshez arra is szükség van tehát, hogy az emberek ismét megtanulják: a tanárokat igenis meg kell süvegelni, hiszen ők arra tették fel az életüket, hogy a felnövekvő generációt tanítsák, neveljék. Ezektől a változásoktól nem csupán az oktatás javulna, de az egész országnak jobb lenne. Ehhez persze nem egy-két választási ciklusra lenne szükség, hanem 10-20 évre és sok türelemre – s ezzel elfogadjuk, hogy nem lehet minden problémát azonnal megoldani. De ha a célokat világosan látjuk és akarjuk, akkor mindent elérhetünk.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy a közeljövőben meglegyen az egységes politikai szándék? Található olyan út, amelyet el tudnak fogadni szocialisták, liberálisok és konzervatív gondolkodásúak egyaránt?

– Az egyik legnagyobb hibának azt tartom, hogy a jelenlegi vezetők uniformizálni próbálják az oktatást. Nekem is vannak elveim, határozott elképzeléseim, mégis el tudom fogadni, hogy kis közösségekben ezektől eltérő módszerek is sikeresek lehetnek. Ha úgy tetszik, bizonyos értelemben következetesebben képviselem a valódi szabadelvűséget, mint az oktatásügy jelenlegi irányítói. Nem is igazán értem, hogyan fér össze az ő "liberális" gondolkodásmódjukkal az, hogy egyes, sokak által vitatott előírásokat, intézkedéseket kötelező jelleggel akartak bevezetni. Ez kísértetiesen hasonlít egy másik rendszer módszereire. A kérdésére válaszolva pedig: igen, el tudom képzelni, hogy legyen egységes politikai szándék az oktatásügy rendbetételére. Ugyanis azt gondolom, hogy bár az élet valamennyi területén tapasztalható a politikai megosztottság, szakmai kérdésekben ez kevésbé jelentkezik. Ha megkezdődne egy egészséges párbeszéd, lehetne találni konszenzusos megoldásokat a különböző problémákra – és meggyőződésem szerint nem csupán az oktatásban.

– Itt vissza is kanyarodtunk a Konzultációs Testület munkájához…

– Valóban, és ez igazolja, hogy milyen nagy űrt tölthetünk be, ha jól végezzük majd a dolgunkat. A párbeszédről pedig, zárásként, hadd meséljem el saját történelmet. Kezdő iskolaigazgatóként, még a kommunizmusban, meg kellett alkotnom a gimnázium szervezeti és működési szabályzatát. Arra gondoltam, ezt úgy lehetne legjobban megoldani, ha az szmsz elkészítésében valamennyi ott dolgozó kollégám részt venne. Közepes méretű iskola volt, több mint ötven pedagógussal, így nem volt könnyű kikérni mindenkinek a véleményét. Végül azt a megoldást választottam, hogy konkrét kérdéseket fogalmaztam meg írásban, és azt kértem a kollégáimtól, hogy amelyik kérdéssel kapcsolatban van véleményük, azt írják meg nekem. Így is történt, s végül – sok munka után – jól működő szervezeti és működési szabályzatunk lett, amit több lépcsőben megvitattunk és tényleg közös munka eredményeként jött létre. De – és ezért meséltem el a történetet -, amikor ezt a technikát alkalmaztam, súlyos kritikát kaptam az iskola párttitkárától és szakszervezeti titkárától, akik azt kifogásolták, hogy nekik, tisztségviselőknek, nem adtam nagyobb szerepet, mint a többi kollégának. Nos, úgy látom, hogy akik a Nemzeti Konzultációs Testületet támadják, gúnyolják, azoknak valójában az a problémájuk, hogy itt nem csupán egy szűk politikusi kör, hanem a társadalom más rétegeinek a véleményére is kíváncsiak vagyunk.