– Pár héttel ezelőtt készült önnel egy interjú az RTL Klubon, s ebben a kérdező azt próbálta kicsikarni önből, hogy a Konzultációs Testületben való szerepvállalásával letette a voksát a Fidesz mellett. A szavaiból ehelyett sokkal inkább az volt érezhető, hogy nem egy párt, hanem egy ügy mellett kötelezte el magát.

– Mit ért ügy alatt?

– Azt, amiért a testület létrejött: most az a cél, hogy párbeszédet folytassanak az emberekkel, feltérképezzék, milyennek látják az ország állapotát, a saját sorsukat.

– Ebben az esetben a válaszom igen, az ön szavaival élve valóban egy ügy mellett köteleztem el magam. Az RTL Klub persze nem erre volt kíváncsi. Csak ismételni tudom a kereskedelmi csatornán elmondottakat: sajnos az utóbbi években azt tapasztalom, hogy bár mindannyian magyarul beszélünk, mégsem értjük egymást. Én negyven évig az emberekkel beszélgettem, ez volt a munkám, és ha hivatásomnál fogva segíteni tudok abban, hogy ne csak halljuk, hanem értsük is egymást, akkor ezt megtenni kötelességemnek érzem. Ezért vállaltam, hogy a Nemzeti Konzultációs Testület háziasszonya, szóvivője, vagy ha úgy tetszik, arca legyek. A politikát és a közéletet kettéválasztanám. A politika szó számomra egyet jelent a pártpolitikával, amely elsősorban a hatalomhoz kapcsolódik. A közéletnek azonban minden egyes honfitársam, minden egyes polgár a részese. Elvileg persze a politikusok is, csakhogy ők máshogy közelítik meg a különböző kérdéseket, s ennek lehet az eredménye, hogy sajnos nagyon sokan elfordultak a közélettől, mert úgy érzik, hogy a fejük felett döntenek, s nem az a fontos, hogyan alakul az ő személyes sorsuk.

– Miután 2002-ben a Kossuth téren felolvasták Egerszegi Krisztina levelét, volt, aki azt mondta: innentől kezdve ő csak az ország egyik felének Egérkéje. Nem tart attól, hogy akik mondjuk a Delta, vagy éppen az Antal Imrével előadott humoros jelenetei miatt megkedvelték, azok közül most néhányan elfordulnak öntől a szerepvállalása miatt?

– Remélem, a nagy többség megérti, miért jött létre a Konzultációs Testület, s hogy itt nem a Fidesz szavazatszerző akciójáról van szó. Talán vannak, akiket valóban zavarhat a szerepvállalásom, de a „népszerűségemet”, amire célzott, egyáltalán nem féltem. Eddig is voltak, akik nem szerettek, ezután is lesznek, nem lehet mindenkinek megfelelni. Ennél sokkal fontosabbnak tartom, hogy ez a kezdeményezés elérje a célját. Azt szeretném, ha minél többen vennének részt a rendezvényeinken, s ha nagyon sokan visszaküldenék a háztartásokba eljuttatott kérdőíveket.

– A kérdőív egyik pontja így szól: „Mely kérdésekbe szeretne ön a négyévenkénti választások között is személyes beleszólási lehetőséget kapni?” Ha arra kérném, hogy képletesen töltse ki ezt a kérdést, mit válaszolna?

– Természetesen van véleményem, ki is töltöttem egy kérdőívet, mégsem szeretnék válaszolni. Mégpedig azért, mert a Konzultációs Testület senkit sem akar befolyásolni, meggyőzni, pontosan az a lényeg, hogy az emberek véleményére vagyunk kíváncsiak, nem a sajátunkra. Még a látszatát is szeretném tehát elkerülni annak, hogy bárkinek is irányt akarok mutatni a kitöltéshez.

– Május közepén megnyílt a Konzultációs Testület irodája a budapesti Madách téren – itt ülünk most is. Kiket várnak ide?

– Bárkit, aki találkozni szeretne Orbán Viktorral, a testület tagjaival, vagy akár velem. Be van osztva, hogy ki mikor várja az embereket, s ekkor élőszóban is elmondhatja mindenki a véleményét, ha esetleg a kérdőív nem volt elegendő ennek kifejtésére. Hetente három-négy olyan nap van, amikor a testület valamelyik tagja itt van, s beszélget azokkal, akik eljönnek hozzánk. Ezen kívül pedig lehet vinni innen kérdőívet, ha valaki nem kapott, illetve a kitöltött lapokat le lehet adni nálunk.

– Tisztán, érthetően beszél, tudományos magazint vezetett a Magyar Televízióban – sokak szerint mind előbbi, mind utóbbi hiánycikk manapság a médiában. Mivel nyugdíjas, így nem érheti az a vád, hogy szakmai féltékenységből kritizál – ha kritizál. Mit gondol a jelenlegi televíziózásról?

– Nem szeretnék kitérni a kérdés elől, mégis nehéz válaszolnom, mert nem szoktam tévézni. Amikor – még a hőskorban – elkezdtem nézni a televíziót, számomra maga volt a csoda. Később részese lehettem ennek a csodának, így megtapasztalhattam, mindehhez nagyon sok ember kitartó, lelkiismeretes munkája, precizitása, odaadása szükséges. A te sikered és a te kudarcod az enyém is volt, és szó szerint egymásért dolgoztunk, mert csak így lehetett az öröm is közös. Ebben a szellemben tettem a dolgom az MTV-ben közel negyven éven át, ám ma már azt látom, hogy ebből a csodából csak az átlátszó csillogás maradt, és – ahogy az előbb az egész társadalom kapcsán is mondtam – a szép szavak magyarul szólnak, mégsem érthetőek. Úgy tapasztalom, hogy a műveltség, amely Arisztotelész szerint „jó sorsban ékesség, balsorsban menedék”, egyre inkább eltűnőben van. Úgyhogy azt az időt, amit tévézéssel töltenék, inkább arra szánom, hogy olvassak, társaságba járjak, beszélgessek. Annyira értéktelennek érzem azt, amit láthatnék, hogy nemigen pocsékolok időt arra, hogy leüljek a televízió elé.

– Kell-e annál nagyobb kritika, hogy valaki, aki az élete jelentős részét a televízióban töltötte, ma már azt mondja, nem néz tévét…

– Pedig ez a helyzet, mert nincs kit és nincs mit nézni. Végtelen szomorúsággal tölt el, hogy az, amiért megdolgoztunk annak idején, amit megteremtettünk, kitaláltunk, méltatlanul folytatódik a mában. Azzal a hatalommal, amit a média jelent, tudni kellene élni, de sokkal inkább azt érzem, hogy visszaélnek vele. Feleslegesnek, pénzherdálásnak tartom azt, ami ma televíziózás címén folyik Magyarországon.

– Az értéktelen műsorok áradata milyen hatással lehet a társadalomra, különösen a felnövekvő generációra?

– Nyilván rossz hatással van, mert „egyenembereket” nevelnek. Nem a valós problémákat mutatják be nekik, hanem egyfajta álomvilágot, hogy manipulálható fogyasztói társadalmat építsenek. Az iskolatévé, egy színházi közvetítés még valódi értéket képviselt, míg arra az „értékre”, amit mostanában látni a televízióban, nehéz jelzőt találni. Ez pedig hosszú távon nem biztos, hogy jóra vezet.

– Nem véletlenül mondják, hogy az agymosás egyik legkiválóbb eszköze a televízió…

– Ezzel nehéz vitatkozni. De az előbb elmondottaknál mélyebb, bővebb véleményt nem szeretnék alkotni, mert tényleg nem szoktam tévézni az utóbbi időben. Amit azonban addig láttam, s ami így vagy úgy eljut hozzám, az szomorúsággal tölt el.

– Ennek az elértéktelenedésnek ráadásul sajnos az lehet az eredménye, hogy az embereknek előbb-utóbb nem lesz önálló véleménye – erre vonatkozóan sokak szerint már most is vannak figyelmeztető jelek.

– Lehet, hogy van véleménye az embereknek, csak éppen senki sem kíváncsi rá. Vagy legalábbis eddig nem volt. A Konzultációs Testület ugyanis éppen ezért jött létre. Azokon a rendezvényeken, amelyeken részt vettem az utóbbi időben, azt tapasztaltam, hogy kérdések és vélemények is voltak szép számmal. És valószínűleg Orbán Viktor is ezt érezhette, ezért juthatott arra a következtetésre, hogy egy ilyen testületre szükség van. Mi megkérdezzük az embereket, meghallgatjuk a véleményüket, s ebből következtetéseket lehet majd levonni az ország helyzetére nézve is. Mindez pedig alapja lehet egy kormányprogramnak, a Konzultációs Testület ugyanis felajánlja majd összegzett tapasztalatait a jövőre megalakuló kabinetnek.

– A Konzultációs Testületben vállalt feladatáról elmondta, hogy ez nem politikai szerep. Ám ha felkérés érkezne, hogy mondjuk a Fidesz kampányában is vegyen részt, elvállalná?

– Eddig is, ezután is azt tudom mondani, hogy a feladattól függ, mire mondok igent. Amikor Orbán Viktor felkért arra, hogy ezt a szóvivői szerepet vállaljam, akkor is át kellett gondolnom, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e rá. Aztán eszembe jutottak a beszélgetésünk elején említett érvek, s világossá vált számomra, hogy semmi olyat nem kell tennem, ami az ezt megelőző életemmel, az elveimmel ellentétes lenne. Azzal, hogy ily módon kiállhatok egy érték mellett, büszkeséggel tölt el, és őszintén örülök, hogy itt lehetek. Úgyhogy nem is foglalkozom azzal, mi lesz velem ezután, milyen lehetőséget kaphatnék még, csak arra koncentrálok, hogy a mostani feladatomat a legjobb tudásom szerint megoldjam. Abban már most biztos vagyok, hogy sok tapasztalattal és kellemes élménnyel leszek gazdagabb, s remélem, velem is elégedettek lesznek. Ha fél év múlva, amikor ez a munkám véget ér, felkérnek valami másra, akkor is ugyanazt kell átgondolnom, mint most: vállalható-e számomra és alkalmas vagyok-e rá. Amennyiben minden szempontból arra jutok, hogy igen, akkor a válaszom sem lesz más. De hangsúlyozom, most csak az érdekel, hogy a Konzultációs Testület megfeleljen annak a nagyon fontos feladatnak, amiért létrejött.