Ki volt ott az észak- és dél-amerikai indián kultúrák temetésén? Ki siratta el Rómát? Kinek fáj, hogy a bolgárok elveszítvén ősi nyelvüket és kultúrájukat, jóvátehetetlenül elszlávosodtak? Kinek hiányoznak a kelták? Az etruszkok? Tudjuk-e, mi közünk volt hozzájuk? Kit érdekel, hová lett a nagy mongol birodalom? Hová süllyedt el Egyiptom, a világ legmagasabb szintű civilizációja? Hová lett a kincses Perzsia? Hol a világ legősibb és legnagyobb népe, a szkíta? Hol az ősi magyar írás? És még hány példát lehetne felsorolni. De ha egyikért sem tett senki egy szalmaszálat sem keresztbe, ugyan miért gondolnánk, hogy a magyarság bárkinek is hiányozni fog? A Balatont majd Plattensee-nek nevezik, Szegedből majd Seograd lesz, Debrecenből talán Debrecin vagy Dubrecul, Miskolc talán Tomiskolice lesz és így tovább. Az unió nem szól majd semmit. Miért szólna? Rend lesz itt és nyugalom. Az uniós tanfelügyelők örömmel konstatálják majd, hogy az iskolákban a nagy szlovák költő, Aleksandr Petrovic gyönyörű soraira – „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…” – a nagy román költő, Jan Aureanu szavaival – „Edward király, angol király léptet fakó lován…” – felelnek a nebulók, bizonyítván eképpen, hogy a Carpathi-medencében élő népek költői milyen szépségesen tudnak szólni szülőföldjükről, s mily nyitottak egymásra és a világkultúrára, mióta a fasiszta magyarok kihaltak e tájról, melyet ezer évig a megszállásuk alatt tartottak. A problémakerülő magatartás lényege a lázadás és az ellenállás szigorú tilalma, s általában véve minden markáns, erőteljes, azaz hatásos cselekmény elutasítása, így a tényekkel való szembenézés, azok néven nevezése is. Az RMDSZ úgynevezett „kis lépések” politikája a problémakerülő magatartás tökéletes példázata, de nem sokkal jobb, s lényegében alig tér el ettől a kiherélt magyarigazolványos program, vagy a most vigaszként felvetődött úgynevezett egyéni, illetve kulturális autonomista program, amely körülbelül annyit ér, hogy szabad egy fekete bőrű embernek Budapesten fekete bőrű emberként élni. A problémakerülő magatartás sajnos felismerhető a maradék magyarországi közgyakorlatban is. Nem az a baj, hogy a nemzeti fönnmaradás hívei azon zászló alá gyülekeznek, amelyre a „Hiszünk a szeretet és az összefogás erejében” jelmondatot írták, hanem az, hogy még ezt az óvatos, békeszerető mondatot sem merik vállalni, s azt kell látnunk, úgy cselekszik a tábor, mintha ez volna a zászlóra írva: „Hiszünk a szeretet és az összefogás erőtlenségében.” Ezt aztán töretlenül be is tartják. Akár ezt is írhatták volna a helyére: „Szeretnénk mi látni azt a pofont, amit visszaadunk!” Mert pofon aztán van bőven. Benesnek szobrot állítanak Csehországban. A hivatalos magyar álláspont lagymatag. Délvidéken ismét bántalmaznak a szerbek embereket, mert magyarok, s a magyar miniszterelnök vihogva tárgyalgat szerb partnerével. Itthon nemrég felzúdult a magyarországi bolsevikok tábora, mert egy tömegközlekedési járművön egy fiút karddal hasba szúrtak. Utcai tüntetés, sajtótájékoztató, melyeken felszólalt a szocialista tábor számos hangadója, kik rögvest neonácikat láttak a háttérben. De amikor cigányok egy csoportja szemtanúk jelenlétében agyonvert Zámolyban egy magyar fiút, majd a gyilkos és családja külföldre szökött és menedékjogot kért, hallgattak. Akkor is, amikor egy másik fiút életveszélyesen megkéseltek cigányok csak azért, mert magyar. Akkor is, amikor egy papot vertek össze. Akkor is, amikor szerbek rendszeresen bántalmaztak délvidéki magyarokat (tiltakozásra ugyan nem, de önkínzó meghatározásra azért futotta: „magyarverés”). Akkor is, amikor egy Medgyessy nevű politikus hazaárulást követett el, midőn egy budapesti szálloda elegáns termében együtt koccintott az ide látogató román miniszterelnökkel Románia legnagyobb nemzeti diadalára, arra, hogy Erdélyt ezer év után nagyhatalmi támogatással elorozták tőlünk. Ez az ember bántatlanul közlekedhet, még bizonyos tisztelet is övezi. Aki egy kereskedelmi rádió adásában jobboldali közszereplők meggyilkolására szólított fel, az is gondtalanul jár-kel közöttünk.

A mennyországban az egyik legszebb égi udvarház ámbitusán Petőfi, Arany és Mikszáth pipázgatnak. Csend van ott és béke. Kevés madárcsicsergés, méhek döngése. Aranyló, örök, el nem múló nyár. Az udvarház kapuja elé gördül a pokolból érkező rozzant, rozsdásvörös turistabusz. A foglyokat ugyanis odalent időnként nevelő célzattal egy buszba ültetik. A sűrű ráccsal védett, lezárt ablakokon Petri, Spiró, Nádas, Kornis, Konrád, Esterházy, Eörsi, Kertész, Tamás Gáspár és hasonlók lesnek kifelé sötét, gyűlölködő arccal. – Micsoda pofák! – néz arra Petőfi. – Kik ezek? Arany elgondolkodva szippant egyet a hosszú szárú pipából és az illatos kék füstöt a lágy szellőbe engedi. – Aligha lehetnek magyarok. Az van a busz oldalára írva: Homeless. Angol szó. Annyit tesz, otthontalan. – Az rossz lehet – csóválja a fejét Mikszáth. – Ezeknek tán a pokolban is jobb.

Trianonban nem az a lesújtó, hogy bekövetkezett, mert volt már ilyen a történelemben, nem is egyszer. Lengyelország hosszú időn át egyáltalán nem létezett, területét felosztották más hatalmak. Magyarország három részre szakadt, melyből kettőt két idegen birodalom tartott megszállás alatt, s mellesleg a legkisebb rész, Erdély e kettő között éppen hogy nem a problémakerülő magatartásra, hanem inkább a rugalmas japán harcművészetre emlékeztetően tudott szabad és független maradni. A problémakerülő magatartás erőtlensége Erdélyt sem tartotta volna fönn. Mint ahogy az egyik megszállót a másik ellen védelmező, amúgy mellesleg horvát származású gróf Zrínyi Miklós sem ezt vallotta Szigetvár ostromakor, holott az ostromlók fölkínálták neki ezt a lehetőséget, s a történelmi tények ismeretében akár azt is mondhatnánk, hogy ha él a problémakerülő magatartás előnyeivel, családjával együtt életben marad, békés és boldog öregkort él meg. És Magyarországnak semmivel sem lett volna rosszabb, hiszen annál rosszabb nem lehetett, hogy két nagyhatalom osztozkodott a területén. Ha a trianoni döntés árvíz volna, akkor azt látnánk, hogy az elöntött emberek búsan nézik a víz martalékává lett otthonaikat és nem építenek semmit, hanem mocsárlakók lesznek, cölöpökre eszkábálnak ócska kalyibákat, azokban húzzák magukat össze, a gátakat sem szedik rendbe, s ha aztán egy újabb áradás el-elvisz valakit közülük, szomorúan és halkan jajonganak és édesbús dalokat énekelgetnek a régi településekről, hol utcák voltak egykoron, s azokban házak, amíg a víz el nem vitte mind. A szárazon élők sem segítenek, inkább elfordulnak az elöntött területen tengődőktől. A jobb szívűek olykor ellátogatnak oda egy kis alamizsnával fölszerelkezve, körülnéznek ottan, szívükben nagy búslakodással, hogy hát mivé lett a hajdan szép táj, hová lettek a házak, az utcák, a kertek, a szántók, a legelők, mily kevés maradt belőlük, s az a kevés is mily szép… és igyekeznek a mocsarat, amely mindezt elnyelte, nem észrevenni, mert hát ez a realitás. A mocsár. Ezek volnának a jobb szívűek, mert a rosszabbak a maguk könyörtelen gyávaságában és önzésében „ amit az általánossá tett problémakerülő magatartás elvéből fejlesztettek ki, mint a közösségen belül sikerrel kecsegtető életstratégiát ” azt mondanák, őket ugyan nem érdekli a dolog, még csak az kéne, hogy azoknak a nyomorultaknak a bajával is ők törődjenek. Különben is, minden székely román. S ha valaki „ mondjuk egy nemzetegyesítő népszavazást kieszközölve ” közvélemény-kutatást tart, hogy adna-e ki-ki a maga kenyeréből egy falatot az árvíz nyomorultjainak, hát a többség bizony ellene szavaz. Puha földben puha emberek teremnek, kemény földben pedig kemény emberek „ mondotta Hajdó István főesperes, az Isten áldja meg, pünkösdkor kint a Csíksomlyó hegyén. Hajdó István gyergyószentmiklósi főesperes ma az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb magyar személyisége a keresztény egyháznak. Csak gyenge a sajtója, még kevesen tudnak róla, pedig ha valakiben lobog az öntudat lángja, hát benne máglyaként világít. És ha már itt tartunk, íme egy újabb adalék a székelységben lappangva, de mégis elevenen élő nemzeti öntudatról, mely érthető módon a lélek embereiben, a papokban éri el a legnagyobb intenzitást. Így lesz történelemformáló személy Tőkés László, így lesz a legsikeresebb magyar Böjte Csaba, így lesz élő legenda Papbácsi, azaz Berszán atya, lesz a legerősebb hangú szónok Hajdó István. És ki van maradék Magyarországon? Kemény daccal mondja Hajdó István a szentbeszédében ott a somlyói nyeregben több mint félmillió ember előtt, a tavaly december ötödikei népszavazásra utalva, hogy úgy él a székelység, mint János apostol Pathmos szigetén, mert szigetté lett Székelyföld. Nem tette hozzá, de akinek füle volt a hallásra és szíve a megértésre, az megértette, hogy az idegenség óceánjában az a távoli földrész, az Édes Haza, amelynek létezése eddig erőt adott, mint Atlantisz egykor, elsüllyedni látszik. Balszerencsénkre a problémakerülő magatartás lassan gyilkoló betegsége a hétköznapokban még nem mindenütt érzékelhető, mert akkor egy csapásra kiderülne, hogy a biztos pusztuláshoz vezet. A valóságos tiszai árvíz idején például a közösség természetesen a normális módszert, a problémával való szembenézést választotta, és ahelyett, hogy a külső nagyhatalmak ” jelen esetben az Európai Unió „ tanácsát, véleményét és engedélyét kérte volna, azonnal cselekedett. Ahogy ilyenkor mondani szokták, ”nagy erőkkel megkezdte a védekezést„ az árvíz ellen. Ez olykor maradéktalanul sikeres, olykor azonban nem. Beregben 2000-ben a védekezőket legyőzve, számos települést elöntött a Tisza. Házak omlottak össze, családok váltak hajléktalanná. De nem maradtak örökké azok. Senki sem sírt, nem születtek megható dalok, hanem azonnal megindult az újjáépítés, megmozdult a közösség, az állam. Számos egyéni kezdeményezés is elindult, s cselekedtek maguk az elöntöttek is. Az árvizet, amint lehetett, visszaszorították, a gátakat megerősítették, az otthonokat helyre állították ” még jobbak és szebbek lettek, mint azelőtt „ és az élet visszatért a normális medrébe. A kihívással való szembenézés és az azzal való szembefordulás tehát még akkor is sikeres, ha ez látszólag eleinte kudarccal jár, mert a kudarc ” átszakadt a gát „ csak időleges, s amint az ellenséges közeg szorítása meggyengül, máris offenzívába lendül a megtámadott és nem csupán helyreállítja a támadás előtti állapotot, de megerősíti a gyenge pontokat, hogy ugyanez még egyszer ne következzen be. Nem nehéz belátni, hogy a problémakerülő magatartás ez esetben katasztrofális következményekkel járt volna. Ha Trianon árvíz lett volna, ma a legszebb magyar város Kolozsvár lenne… (Folytatjuk)