A románság alkalmatlan, ezért méltatlan Erdély birtoklására. Ha Erdélyt a román megszállás fölemeli, akkor a vesztes magyar civilizációnak tudomásul kéne vennie, hogy a történelem átlépett fölötte. De fordítva történt. A románok veszítettek. Lerohanták a tündérkertet, földjét felsebezték durva monstrumokkal és bűzlő gyárakkal, amelyek füstöt és bűzt termeltek, amíg szét nem rohadtak, és most már csak a hullájuk szennyezi a tájat. Aranyat kerestek, de csak bűzlő iszapot gyártottak, amely megmérgezte a folyókat és az embereket.

Menny és pokol. Tündérszép erdélyi tájak, hamvas, zöld domboldalak, fehér sipkás hegyóriások, csicsergő patakok és rohanó folyócskák, amelyek partját végtelen hosszúságban lepi el, mint valami undorító ragályos betegség kiütése, az elképesztő mennyiségű szemét. Ocsmány épületek, értelmetlen, durva tákolmányok, járhatatlan, mocskos, kátyús utak, amelyek tönkreteszik a járművek tengelyeit. (Ördögi párhuzamként dereng fel a liberálisok uralta Budapest elrothadása és elkoszosodása, ugyanazon trikolór színei alatt…)

Erdély táji adottságai folytán Európa legszebb és legkedveltebb üdülőhelye kéne legyen. Miért nem tudatjuk Európával, hogy Erdély földjére rázúdult Mordor? És miután ott megveti lábát, megfertőzheti az egész uniót is? Mordor mindig Mordor marad. Miért nem mutat rá a magyar közvélemény, a magyar politika, hogy a románság nyolcvanöt év alatt semmi mást nem tudott, csak rombolni és pusztítani? Mordor. Mordor.

Tudunk eleget. Eljött a gyógyítás ideje. A magyarság vissza kell nyerje kollektív öntudatát, fel kell szabadítani a kóros bűntudat alól és képessé kell tenni a kihívásokkal való cselekvő szembenézésre.

Első lépésben tehát meg kell mondani, kik vagyunk. Azt tartjuk, Szent István király tűzzel és vassal térített bennünket a kereszténységre, lecsillapítván kalandozó, pogány-nomád vérünket, letelepített, amiért cserébe megkapta a pápától a Szent Koronát, s azzal megalapította az ezeréves magyar államot. Ezzel szemben mit mond a magyarság legszentebb éneke, a Himnusz? „Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére…” Bendegúz a szkíta (hun) Attila király apja. És mit mond a székelység himnusza? „Vezesd még egyszer győzelemre néped, Csaba királyfi…” Csaba királyfi Attila király fia. Vajon miért, hogy mindkét himnusz csak körülírja a nagy uralkodó személyét, de nem nevezi néven? Itt az apját, ott a fiát említi fel, de magát az uralkodót nem. Normális ez? Hogyan tűnt el a közös emlékezetből Attila király?

Nagyon nagy baj, hogy eltűnt. Ahol ugyanis király van, ott királyságnak kell lenni, ami még a XXI. században is elismert államforma. Attila király és kései leszármazottja, Szent István király között hatszáz év telt el. Aki ezt apróságnak, jelentéktelen eltérésnek tekinti, az nézze meg, hogyan építi föl a románság és a szlovákság a magyaroktól elcsent történelem-szilánkokból a maga mítoszát, s hogyan lesz abból végül sikeres hatalmi politika.

Attila király emlékének totális hiánya abnormális jelenség, a betegség jól érzékelhető tünete. Mintha mesterségesen kitörölték volna a nemzet kollektív emlékezetéből, de mintha ezt a törlést durván, tökéletlenül végezték volna el… itt a király apjának, ott a fiának emléke bukkan elő.

A mesterséges tudattörlés sajnos nem egyszeri. A kollektív emlékezetbe való brutális beavatkozás egy másik példáját leplezte le a Demokrata, amikor egy évvel ezelőtt tárgyilagos összeállítást közölt a második világháború egyik legvéresebb csatájáról, amikor a budai vár húszezer védője a dicsőséges halált választva kitört a szovjet Vörös Hadsereg gyűrűjéből, s pár ezer ember híján elesett. Elképesztő átkozódás fogadta bolsevik oldalon a megemlékezést. Ami így már érthető: 59 évnyi hallgatással majdnem sikerült ezt a megrázó eseményt kitörölni a közös emlékezetből. Ez ugyanis a kihívással való cselekvő szembenézés látványos példája volt.

Lehet, hogy ez a közös nevező? Lehet, hogy valakik szerint minden olyan emléknek ki kell törlődnie, amely a problémával való normális szembenézésre emlékeztet, s a helyükbe olyan emlékeknek kell kerülniük – valóságos, de jelentéktelen, avagy hamisan előadott történetek felnagyításával -, amelyek a problémakerülő magatartást erősítik meg? Ha így van, sok minden érthetővé válik. Megértjük a hazug gúnykép kialakulásának indítékait: „három magyar négyfelé húz…”, mert így lesz a magyarságból gyáva, tehetségtelen, minden háborút elveszítő, sodródó, fasiszta nép. Így kerülhetnek a Duna partjára bronzcipők, ezért ágálhat a hazaáruló, nyúlszájú Károlyi Mihály szobra, ezért terjesztik úton-útfélen, hogy a magyar sírva vigad, ami mellesleg a skizofrénia jellegzetes tünete, ezért pezsgőzik Nastase hazaárulókkal a budapesti szállodában és így tovább.

Ha azonban tudjuk, hogy kik vagyunk, képesek leszünk a ránk erőltetett bűntudattól is megszabadulni, s a visszanyert egészség képessé tesz arra, hogy a kihívásokkal szembenézzünk. Lássunk ezért végezetül erre is három különös példát, amelyek szinte egymásnak tükörképei.

Első példa. Erdély megkínzott földjén a román ortodox egyház minden meghódítandó településre először egy bádogtetős templomot épít. Olykor csak a falakat húzza fel. Az se baj, ha a kutya sem jár belé. Előbb-utóbb kerül pópa, s az majd szépen megszerzi magának a nyájat. És valóban, ahol pópa van, ott fokról fokra szaporodik a románság. Román szemmel nézve ez jó. A maguk módján ugyanis hazát szereznek maguknak. A román nemzeti gondolatot a lélek emberei, a pópák hordozzák, kik képesek ezt az egyszerű emberek nyelvén, mozgósító parancs formájában megfogalmazni. A parancs lényegében véve így szól: „amikor az utolsó magyar is kipusztul Erdély földjéről, akkor lesz biztonságban Nagy-Románia”. A román ige így hangzik: „Rombolj – amíg nem mersz építeni!”

Második példa. Böjte Csaba ferences pap a szeretet és összefogás programjához nem keresett tetszetős elméleteket. Nem tartott izzó hangú előadásokat az Erdélyben kallódó árva gyermekek mérhetetlen nyomorúságáról, nem készített szociológiai tanulmányokat a nyomorról, hanem megfogta néhány utcagyerek kezét, és nevelni kezdte őket. Nem válogatott. Magához vett minden árva utcakölyköt, legyen magyar, cigány vagy román. Valamit főzött nekik, mosott rájuk, ruhát is kerített, iskolába járatta. Aztán egyre többen lettek. Aztán segítő is támadt, több is. Új házak lettek és még több árva érkezett. Most már iskolát épít a csángóknak. Meglesz az is. Már több mint félezer árva gyermek nevelődik Csaba testvér és segítői oltalma alatt. Vannak, akik már egyetemre járnak, vannak, akikből nevelő lett, s a tegnapi árvák nevelik a mai árvákat szeretetre, egymással való összefogásra. Maholnap ezren lesznek Csaba testvér gyermekei, s ki tudja, ahogy Mordor földjén sűrűsödik a homály, úgy szaporodnak megyeszerte Csaba testvér napsütötte házacskái, amelyekben békességgel felnevelődnek az árva gyerekek. S mire letelik az idő, amit az Úristen Csaba testvérnek ajándékozott, ki tudja, tán több ezer lesz azoknak a száma, akik őt tekintik édes nevelőapjuknak, akik nemcsak hiszik, de használják is a szeretet és az összefogás erejét.

Harmadik példa. Megjelent a Magyar Élettér autóatlasz. Olyan, mint bármelyik autóatlasz. Minden fontos adatot tartalmaz, minden járható utat, minden települést jelöl a Kárpát-medencében. Magyarul. Végig magyarul. Az első térkép, amelyet úgy használhat a magyar utazó, hogy végre tudja, hol jár. Hogy Zólyomból Gyetva felé Nagyszalatnán és Véglegesen át vezet azt út. Hogy Marosvásárhelyről Szászrégenre menet a 15-ös úton előbb Marosszentgyörgyre, majd Nagyernyére, Sáromberkére, Gernyeszegre, Körtvélyfájára és végül Petelére ér. Ja igen. És Nándorfehérvárnak ez a neve: Nándorfehérvár.

Észre sem vettük és a terápia megkezdődött. Elvégre úgy mondja az Írás is, hogy ahol a legnagyobb a szükség, ott van a legközelebb a segítség.

Ezért erre is lássunk egy példát ráadásként. Az Allprint Kiadó gondozásában jelent meg Mario Alinei nyelvészprofesszor könyve Ősi kapocs címmel. A szerző harminc éven át az utrechti egyetem professzora volt, számos rangos európai tudományos társaság és akadémia, több jelentős sikert arató könyv szerzője. A mű eredeti olasz címe mellbe vág: Etrusco: Una forma arcaica de ungherese. Ami magyarul annyit tesz: Az etruszk nyelv: a magyar nyelv egy archaikus formája.

Még egyszer, hogy jól eszébe vésse az olvasó: az etruszk nyelv a magyar nyelv egy régies formája.

Néhány kiragadott mondat a szerzőnek a magyar olvasóhoz írott előszavából:

„Az indoeurópai és az altáji kontinuitáselmélet szerint az indoeurópai népesség Európa nagyobb részének és Ázsia indoeurópai területének, míg az altáji Ázsia középső részének őslakos népe.

A két elmélet kombinációja pedig egyrészt új elképzelés kialakítását teszi lehetővé a honfoglalásról, másrészt annak bizonyítását, hogy a magyarok az etruszkok ősei.”

„…felmerülhet a kérdés, hogy vajon az etruszkok másik megnevezése, a turs- nem kapcsolható-e a turchi, azaz török névhez. Vagyis nem előzi-e meg az altáji vagy török eredetű törzsi nevek hosszú sorát, amelyeket a történelem folyamán a magyaroknak adtak: magyarok, avarok, törökök, baskírok, hunok.”

Alinei, aki nem tudja nem szóvá tenni, hogy „a magyar egyetemeken nem létezik etruszkológiai tanszék”, tényként állapítja meg, hogy a magyarok őseinek egy része a bronzkor végén mai hazájából vándorolt ki a Földközi-tenger vidékére. És anélkül, hogy észrevenné, tudósi elfogulatlansággal világít rá az igazi morbus hungaricus, a kórosan elfajult cselekvéstől való irtózás lelki forrására, amikor az alábbiakat írja:

„A magyarok/etruszkok beszivárgása a Kárpát-medencéből Itáliába tengeri vagy szárazföldi úton nemcsak hogy nem tűnik merész kijelentésnek, hanem megfelel az összes régészeti feltárásnak, sőt ez az egyik legtekintélyesebb tudós által sugallt magyarázat. Hencken és követőinek konklúziója ismeretében azt állíthatjuk, hogy az egyetlen ok, amely miatt nem tették meg az etruszkok=magyarok megfeleltetést, az, hogy a hagyományos történelmi kronológiák ezt gátolták a magyarok késői érkezésének elméletével.”

A terápia a magyar betegség, a kórosan elfajult cselekvéstől való irtózás orvoslására ezek alapján kézenfekvően adódik. Az igazság – mondta Jézus – felszabadít. A betegségből (hazugságból) is. Alinei szerint a magyarok a bronzkor óta folyamatosan lakták a Kárpát-medencét, az úgynevezett „államalapítást” tehát Attila királynál is jóval korábbra kell tenni. A magyar – Európa egyik legősibb helyben lakó és folyamatosan létező kultúrája – még a római kultúrát is megelőzi. Mi több, ez őseink jóvoltából éppenséggel belőlünk származik. Ha úgy tetszik, mi alapítottuk Rómát. Nem véletlenül üdvözölte így néhány éve az olasz professzor budapesti előadásának hallgatóit: „Ennyi etruszk előtt még soha nem tartottam előadást”. Volt is hálás kacagás… Pedig a professzor igazat mondott.

A terápiához természetesen szükséges lokalizálni a fertőzés gócát is, hogy kizárhassuk a további fertőzéseket. Már ez sem látszik nehéznek. A fertőzést ugyanis nem a külső környezetben, nem a környező országokban, a gőgös és ellenséges nagyhatalmakban kell keresni, hanem itthon. Mindenki fertőzést hurcol, aki az „idegen szép, a magyar bűnös” kórt terjeszti. Az ilyen egyénektől tartózkodni kell, s inkább az olyanok gyógyító társaságát keresni, akik egészségesen gondolkodnak.

Némi leegyszerűsítéssel és Petőfi halhatatlan szavait a mai helyzetre értelmezve, ezt kell tehát mondanunk: „akasszátok föl a hazugokat!” Mert vagy ők, vagy mi. Ők a káosz, a sötétség, az ostobaság népe. Mi Európa vagyunk. Mi vagyunk Európa. Nem járhatunk tovább sötétségben.