– Megkönnyebbült, vagy inkább sajnálja, hogy távozik a Magyar Rádió elnöki posztjáról?

– Egyértelműen megkönnyebbülés ez számomra. Sajnálni legfeljebb csak azt sajnálom, hogy vannak olyan intézkedések, amelyeket egy elnöki ciklus alatt nem lehet véghezvinni – ezeket még szívesen befejeztem volna. A magyar sajtó helyzete tragikus, különösen a közszolgálati médiumokban kénytelen az ember méltatlan körülmények között dolgozni, úgyhogy ebből a nehéz időszakból nekem elég is volt ez a pár esztendő… Egy ismerősöm a közelmúltban azt mondta: nem érti, miért nem dobtam be a törülközőt másfél-két éve, mert képtelenség úgy dolgozni, hogy az ember az energiáinak 65 százalékát védekezésre, a folyamatos támadások kivédésére kénytelen fordítani. Elmosolyodtam, és azt válaszoltam, hogy talán azért, mert én úgy éreztem, nem 65, csak 64 százalék megy el védekezésre. Komolyra fordítva a szót, tényleg nem volt könnyű, és örülök, hogy végre talán lesz egy kis nyugalmam.

– Mennyivel lett volna könnyebb dolga, ha folytatva a „hagyományokat”, ön is a balliberális oldalhoz húzva tevékenykedik?

– A rendszerváltoztatás óta tényleg mindig olyanok álltak a rádió élén, akik az MSZP-hez, esetleg az SZDSZ-hez húznak… Sokkal könnyebb dolgom lett volna, ha én is ilyen vagyok, meg kell nézni, mit írtak a kommunista múlttal kinevezett elődeimről a sajtóban – legfeljebb olyan mélységű interjúkig jutottak velük, hogy milyen aranyos kiscicájuk van, vagy milyen szépen berendezett lakásuk. Talán a médiaháború időszakában érték az aktuális vezetőt konkrét ügyek miatt kisebb-nagyobb támadások, de hogy bármelyikük ellen éveken át lejárató hadjáratot folytattak volna, arra nem volt példa. Viccesen azt szoktam mondani, hogy a közéletben Orbán Viktort éri a legtöbb támadás, de ha a rágalmazó cikkek számát nézzük, akkor én vezetek. Szívesen lemondtam volna erről az elsőségről, ám ettől még tény, ebben bizony lefőztem őt…

– Ennyire fontos stratégiailag a Magyar Rádió?

– Ezen én is meglepődtem, de úgy tűnik, igen. Azért furcsa ez, mert akik támadtak, azok az elmúlt években szinte mindent bekebeleztek a gazdaság mellett a kultúrában, a sajtóban is. Nem értem, hogy akkor az egyetlen, politikailag tisztességesen működő rádió miért kellett nekik ennyire… Azt is szokták mondani, hogy nő létemre túl önálló vagyok, vannak, akiket talán ez is irritál, de hogy ez is benne volt-e a támadásokban, nem tudhatom.

– Úgy tűnt az elmúlt három évben, hogy szakmai szempontból alig kritizálták, mindig valamilyen személyes támadást indítottak ön ellen.

– Ez tényleg így volt, csak meg kell nézni a rólam szóló írásokat. Az egyik „szakmai jellegű” támadás volt, hogy elüldöztük innen a nagy sztárokat…

– Bolgár Györgyöt és társait?

– Azon persze lehetne vitatkozni, hogy ők nagy sztárok-e, de igen, rájuk gondoltak. Velük kapcsolatban tudni kell, hogy nem kirúgtuk őket, hanem közös megegyezéssel távoztak, mégpedig a legmagasabb megkapható végkielégítéssel a zsebükben. Ez a tény persze nem zavarja a sajtó egy részét, tisztogatásról, boszorkányüldözésről beszéltek, amiért volt, hogy pereltünk és nyertünk is.

– Ha már a pereket említi – néhány hete, búcsúzóul, ezért is megkapta a magáét, mondván, közpénzből járnak bíróságra.

– Néha úgy érzem, nem tudnak már mit kitalálni, azért támadnak ilyesmivel is… Tessék nekem mutatni egy olyan cégvezetőt, akit valamilyen intézkedése miatt súlyos támadások érnek, vagy azért rágalmazzák, mert valaki oda akar kerülni a posztjára, és azután a saját pénzéből megy a bíróságra! Nem azért pereltem, mert olyan érzékeny vagyok, hanem azért, mert ezekkel az alaptalan állításokkal a Magyar Rádiónak ártottak. Az illető hölgyeknek és uraknak pedig azt üzenem: nem kellett volna méltatlanul támadni a rádiót és akkor egyetlen fillér közpénz sem ment volna el erre a célra. Megjegyzem, többnyire meg is nyertük a pereket.

– Talán azért volt furcsa, hogy gyakran jogi útra terelték ezeket az ügyeket, mert a balliberális sajtóorgánumokat ritkán szokták bíróságra citálni. Legalábbis ritkábban, mint a jobboldali lapokat.

– És ez normális? Nyugodjunk bele, hogy ők bármit következmények nélkül leírhatnak? Mert szerintem igenis lépni kell, ha minden valóságalap nélkül állítanak rólunk valamit. Ha valaki, aki nem ismeri a magyar sajtót, megnézi, mit írtak a rádióról, mit lát? Rengeteg negatív cikket. Ha elolvassa, mit írnak a Demokratáról, mit fog hinni? Azt, hogy ez szélsőséges hangvételű, netán antiszemita lap. Törődjünk bele ebbe? Azt gondolom, ha rágalmaznak vagy csúsztatnak, akkor meg kell tenni a megfelelő lépéseket.

– Azért is támadták, mert állítólag jobboldali fölény van a hírműsorokban. A számok persze nem ezt mutatják…

– Ma már teljesen mindegy, mi a valóság. Ott tartunk, hogyha ön leül például a 168 Óra újságírójával, és azt mondja, hogy fekete, akkor erre az lesz a válasz, hogy nem, mert az fehér. Manapság olyan a közélet, hogy egyeseknek nem az igazság a fontos, hanem úgy torzítják el a tényeket, hogy az politikai szempontból kedvező legyen számukra.

– A nemzeti oldalról pedig az vetődött fel olykor, hogy hiába áll ön a rádió élén, a Krónikában mégis kevesebb lehetőséget kapott az ellenzék.

– Két megjegyzést fűznék ehhez. Az egyik: van egy alapelv a Krónikánál, miszerint a válaszra adott viszontválasznak már nem adunk helyet. Magyarul, ha a Fidesz tartott egy sajtótájékoztatót, a kormányoldal pedig válaszolt erre, akkor a Fidesz reakciójáról már nem számoltunk be, ha nem tartalmazott valamilyen új tényt, egyszerűen azért, mert nem akartunk üzenőfüzetté válni. A politikai vitáknak helye volt és remélhetőleg helye is lesz a Magyar Rádióban, de a hírműsor nem arra való, hogy egy kérdésben harmincháromszor oda-vissza üzengessenek egymásnak a pártok. A másik megjegyzésem, amit többször elmondtam: ha valamilyen nagyobb szakmai hibát tapasztaltunk, akkor természetesen megvizsgáltuk az ügyet, egyébként viszont a rádió felső vezetősége nem szólt bele a műsorkészítésbe. Úgyhogy a Krónika „baloldaliságáról” ennyit, hozzáteszem, a magam részéről nem hiszem, hogy bármikor bármelyik irányban kirívó elfogultságot vehettek észre a hallgatók.

– Volt egy nagy harca az utolsó hetekben, mert miután a kuratóriumnak nem sikerült megválasztani az utódját, ön Hollós János alelnököt nevezte meg ügyvezetőként, holott erre a baloldali médiapolitikusok szerint nem volt joga. Tesz még valamilyen lépést ebben az ügyben?

– Nem azt mondom, hogy lényegtelen, ki áll a rádió élén, de van sokkal fontosabb feladatom is annál, mint hogy harcoljak. Meg aztán minek is harcolnék, nincs eszköz a kezemben. Ha tehát a kuratóriumi elnökség úgy döntött, hogy nem Hollós János, hanem Szijártó István lesz az átmeneti ügyvezető, akkor neki adom át a feladataimat. De azért van néhány dolog, amit nem árt tudni az állítólagos törvénytelen döntésemmel kapcsolatban. Az egyik, hogy a nagyokosok annak idején nem vették bele a médiatörvénybe, mi van akkor, ha nincs elnök valamelyik közszolgálati médiumban. Itt tehát nem kapunk útmutatást. Ezzel szemben a Magyar Rádió szervezeti és működési szabályzatának van egy olyan passzusa, amely úgy szól, hogy az elnök mindennemű akadályoztatása esetén az igazgatásszervezési alelnök lép a helyébe. Ő pedig Hollós János. Kétségtelen persze, hogy ez a rendelkezés sem arra a helyzetre vonatkozik, amikor a kuratórium képtelen elnököt választani, de legalább mond valamit a helyettesítésről. És mond a részvénytársaságokról szóló törvény is, amely szerint, ha nincs igazgatótanács – mégpedig a Magyar Rádió Rt.-nél nincs -, akkor ilyen esetekben az elnök dönt. Mindezek fényében milyen törvényellenességről beszélünk?

– Ezek alapján tényleg egyértelműnek tűnik az ügy…

– Magam is így gondolom. De akkor hogyan nyilatkozhatja azt Pető Iván, a parlament Kulturális és Sajtó Bizottságának elnöke, hogy ilyen esetekben mindig a kuratóriumnak kell döntenie? Rendben van, nem ismeri sem a szervezeti és működési szabályzatunkat, sem a részvénytársaságokról szóló törvényt. De akkor nem emlékszik arra sem, hogy az eddigi gyakorlat szerint a leköszönő elnök nevezte meg az ügyvezetőt? Amikor Ragáts Imre, az MTV korábbi vezetője, Pekár István, a Duna TV előző elnöke, vagy épp az elődöm, Hajdu István megnevezte az utódját, akkor miért nem csináltak botrányt? Miért van az, hogy ha róluk van szó, akkor ez a törvény, ha rólam, akkor az?

– Gellért Kis Gábor, a kuratórium MSZP-s elnöke azt mondta július 7-én a Magyar Hírlapban, hogy a két alelnök közül ön dönti majd el, ki legyen az ügyvezető.

– És ugyanez a Gellért Kis Gábor, miután kijelöltem Hollós Jánost, törvénytelenségről beszélt, holott a két nyilatkozata között két hét sem telt el. Ilyen világban élünk…

– Beszéljünk inkább a folytatásról! A Névjegy című műsornak elnökként is szerkesztője volt, és az elmúlt hetekben többször elmondta, folytatni akarja ezt a munkát. Nem lesz furcsa egyszerű műsorkészítőként dolgozni ugyanott, ahol elnök volt?

– Másoknak talán furcsább lesz, mint nekem. Műsorkészítőként azért több önállósága van az embernek, mint bármilyen alacsonyabb szintű vezetőként, ahol adott esetben olyanok mondanák meg, hogy így vagy úgy döntsek, akik eddig alattam helyezkedtek el. Az tényleg érdekes helyzeteket szülhetne, így viszont – persze csak ha megtarthatom a műsort – szerintem teljesen normálisan lehet majd dolgozni.

– Lenne olyan feladat, amiért önként elhagyná a Magyar Rádiót?

– Az ember soha ne mondja azt, hogy soha, ebből következően a válaszom igen. Ha felkérnének arra, hogy legyek Tündérország kultúráért felelős tündére, nyilván vállalnám a feladatot. De a viccet félretéve: úgy tervezem, hogy itt maradok, mert mindig is a rádióban szerettem volna dolgozni. Persze az is igaz, álmomban sem gondoltam, hogy egyszer én vezetem majd ezt az intézményt, mégis így alakult. Úgyhogy soha nem tudhatjuk, mit hoz a jövő…