Mindez arról jutott eszembe, hogy bontják a Népszabadság-székházat a Blaha Lujza téren, s a pártállami utódlapok meglehetős nosztalgiával emlékeznek a régi, számukra szép időkre. Az épület csúf volt, akárcsak a vele egy időben épült MSZMP-székház, melyből a történelem fintora folytán képviselői irodaház lett. A Blaha Lujza téri székházban volt a Népszabadság, a Nők Lapja, a Magyar Ifjúság szerkesztősége, majd a „rendszerváltás” után az Új Magyarország, a Heti Magyarország és a Magyar Fórum kapott itt helyet. A pártállami időkben legfeljebb a portáig jutottam el, onnan tovább csak a megbízható elvtársak mehettek feljebb. Az Új Magyarország (külső) munkatársaként aztán érzékelhettem az Antall-Boross-kor minden megaláztatását: bár állítólag mi győztünk, az elvtársak új székházaikból diktáltak a rózsadombi forgatókönyv szerint. A Blaha Lujza téren szálloda épül, a Demszky-éra alatt teljesen lerobbant környékhez tökéletesen illő lesz az új épület, feltehetően ukrán, kínai vagy izraeli turisták tekintenek bele a nyolcadik kerület cigány-gettójának folklórjába, s elgyönyörködhetnek az évtizede bezárt üzletportálokra ragasztott, hámló hirdetéseken és a graffitiművészek mázolmányain. A magyar sajtó megbukott, akárcsak Budapest, akárcsak Magyarország. A Nemzeti Színház hűlt helyének környéke lepusztult: csak sajnálni tudom azon gyanútlan külföldieket, akik azt hiszik, ez a város szíve. Budapestnek már nincs szíve: szívtelen város. Nehéz lesz egyszer újjáépíteni, életet lehelni belé. Az a végtelen cinizmus és a közügyek iránti ellenséges közöny, mely a pártállami időkben a cenzúrázott sajtót hazugsággyárrá tette, a balliberális média egyre kínosabb öröksége, de hitelvesztésüket a nemzeti sajtó is megsínyli. A politikától végképp megundorodott szavazópolgárok száma növekszik, ezzel arányosan csökken a lapok előfizetőinek és olvasóinak száma. Időről időre megkísérlik a „gyűlöletbeszéd” törvényi szankcionálását, abban a reményben, hogy ezzel a „szélsőséges” jobboldali sajtót végképp elhallgattatják vagy megfélemlítik, ugyanakkor a sajtó- és véleményszabadság védelmében dühödten tiltakoznak a sajtó etikai felügyelete, megregulázása ellen. A sok ilyen vélemény közül hadd idézzem Hammer Ferenc szociológus és médiakutató cikkét (A pulik hallgatnak, Magyar Narancs, augusztus 4.), melyben vitriolos hangon kioktatja a Szent István Terv médiára vonatkozó részének szerzőjét, Pálinkás Józsefet, akit tudatlansággal és arroganciával vádol, tervezetét pedig alkotmányellenes agyrémnek nevezi. Szerinte agyrém a sajtó egészétől közszolgálatiságot kérni számon, hiszen ez megfojtaná a sajtószabadságot és visszaállítaná a cenzúrát. A parttalan és korlátlan sajtószabadság nevében működhetnek olyan „újságírók” és rágalmazó, revolverező bulvárlapok, melyeknek egyszerűen erkölcsi alapon nem volna szabad léteznie, de ugyanez elmondható számos kereskedelmi rádióról és televízióról és azok „népszerű” munkatársairól is. A multikulturális felfogás szerint mindenben döntsön a „piac”, és aki értékről vagy értékrendről merészel szólni, az ásatag konzervatív és kirekesztő. A Magyar Hírlap egyik balliberális gyűlöletszónoka a sátánista Marylin Manson koncertje elleni tiltakozásból kiindulva hobbikeresztyének ördögűzéséről szövegel, akik mindig oda lyukadnak ki, hogy „Gyurcsány Ferenc mondjon le, Pető Iván kérjen bocsánatot, és Kertész Imre azonnal fejezze be az írást, mert különben előveszik farzsebükből istent, és mindenkinek az arcába rántanak vele, hogy eleredjen az orra vére”. A szöveg éle (természetesen) Semjén Zsolt ellen irányul, de mellesleg kap egy nagyot az arcába minden keresztény magyar is, aki Istent nagy kezdőbetűvel írja, és aki a szerzővel ellentétben nem hiszi, hogy „Magyarország többségében ateista, illetve vallástalan”, de még ha így volna is, ezt nem tartja jó dolognak. A háromszázezer példányban elkelt napilap persze nem sok, de a balliberális újságírók mindent elkövetnek, hogy a konzervatív sajtó példányszáma növekedjék. Köszönjük.