Olvasgatom Bozóki ideiglenes miniszter kiáltványát, mely A szabadság kultúrája cím alatt a hozzá legközelebb álló Népszavában jelent meg. Bozóki 2006-tól is szeretne miniszter lenni, csak nem a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere. Mint nyilatkozta, ő csak kulturális miniszter akar maradni, nemzeti és örökség nélkül. A kiáltvány „alapváltozatának” kidolgozásában tanácsadói testület is segítette a minisztert: Sebők Marcell, Harsányi László, Husz Dóra, Inkei Péter, Karsai György, Kitzinger Dávid, Sükösd Miklós, Török András, Wessely Anna. Érdemes e neveket megjegyezni, nehogy a kormányváltás után is ők határozzák meg, „milyen legyen a kulturális politika a 21. században”. Minimális programként: ne ilyen. Még minimálisabb programként: Bozóki nélkül és nélkülük. A tragikomikus röpirat szerint „a kultúra legyen szabad játéktér, örömforrás, felfedezés!” „Befogadó, vonzó és hódító kultúrát!” „Értelmetlen a bezárkózás a nemzeti kultúrába (…)”, „Sikeres ország lehetünk, ha reálisan nézzük magunkat: kis nyelv, kis kulturális piac, de tehetséges emberek.” „A kultúra közlegelő, ahova mindenki kihajtja jószágait.” És végül Bozóki hitvallása, az aczéli három „T” helyett a magyar T. E. A.: „Kulturális miniszterként három alapelv, a Tisztesség, az Esély és az Alternatívák jegyében láttam munkához.” Mit is mondhatnék egyebet: Bozóki méltó utódja Görgeynek és Hillernek, de még Ilku Pálnak is, a kiáltvány frazeológiája az 1947-es év forradalmi optimizmusát sugallja, némi Hankiss Elemérhez illő „találjuk ki magunkat” jellegű örökbecsű bölcsességgel körítve, plussz Kóka János nyomán „dübörög a kultúra is, nemcsak a gazdaság”, de ott lappang a népek nagy tanítójának, Kovács Lászlónak intelme is: „merjünk kicsik lenni.”

Cikkem címét egy másik nagy baloldali gondolkodótól csentem. Hegyi Gyula, az Európai Parlament szocialista képviselője gyakori szerzője a Népszabadságnak, most (augusztus 16.) tovább „genetikázik” gusztustalanul, Kádár Jánost védelmezve (nem vicc) Vásárhelyi Máriával és Ungváry Rudolffal szemben: „Igen, a magyar baloldalnak vállalnia kell a múltját. De ez nem lehetséges a Kádár-rendszer és az őt kiszolgáló milliók totális megtagadásával. (…) magam megbocsátóbb vagyok a Kádár-korszak fénykora iránti keserédes, gyakran ironikus nosztalgia iránt.” Hát persze, a Párt régi, megbízható harcosa 1979 óta, neki volt fénykor is a Kádár-korban, és mit tagadjuk, Baxter főminiszter korszakára is keserédes nosztalgiával fog tekinteni. Baxter is – ne tessék nevetni – baloldali gondolkodó, mielőtt még gerincbántalmai folytán lemondta volna, maga is a Szigetre készült, kedves amőbáinak tágra meredt, ölelő csápjai közé. A szóvivője azt nyilatkozta: a miniszterelnök a Szigetre látogat, mint érdeklődő baloldali gondolkodó. Ízlelgessük e három szót! Érdeklődő. Baloldali. Gondolkodó. Ó igen, Hegyi elvtárs szép szavaival ő is „hitt a világ legszebb utópiájában”, aztán persze egy kicsit félrelépett, hogy privatizáljon az utópisztikusan ellopott és tönkretett közösből. De térjünk vissza Hegyi elvtárs dialektikus és történelmi materializmus szemináriumához! „A jobboldali kurzus 1945-ben egymillió halottal, az ország lerombolásával és teljes kifosztásával ért véget. A Kádár-rendszer pedig azzal, hogy 1990-ben kiírták a szabad választásokat. Ennyit arról, ki rontott rá a nemzetére.” Hát igen, így is lehet mondani. Csodálatos érzés lehet Brüsszelben Hegyi elvtárs szellemének fényében sütkérezni, a szocialisták nagy családjában, ahogyan Kósáné Kovács Magda oly nyálcsurgató melegséggel szokta megfogalmazni. Hegyi és Kósáné köré gyűlnek az európai szocialisták, és tanulják az önbecsülést. Vagy vesznek egy kurzust Bozóki minisztertől, aki a szabadság kultúráját hirdeti, csaknem oly meggyőzően, mint egykor Ortutay Gyula, amikor államosították az egyházi iskolákat. Ugye, csak rémálom az egész? 2006-ban felébredünk?