A média által jobbára „rasszista terrorszervezetnek” minősített titkos társaság történetében ugyanis legalább négy, egymástól genezisében, szellemiségében és megnyilvánulásaiban merőben eltérő korszakot különböztethetünk meg, mégpedig a déli önvédelmi harc, a társadalmi haladásért vívott harc, a fehér-szupremácista (a fehér faji felsőbbrendűséget hirdető) utóvédharc, végül pedig a dicső múlt árnyai elleni harc korszakát.

Az „ősklánt” a szecessziós háborút követően, 1866 májusában, a Tennessee állambeli Pulaski városkában alapították skót származású fiatalok az általuk megszállóknak tekintett és megszállókként is viselkedő jenkik, valamint a legyőzött déliekre és egyúttal „önmagukra szabadított” volt néger rabszolgák garázdálkodásai elleni önvédelem céljából. A Láthatatlan Birodalom néven is emlegetett szervezetet azonban alig hároméves gerilla-tevékenység után, 1869 februárjában már fel is oszlatta vezetője, a korábban a konföderációs hadseregben szolgáló Nathan Bedford Forrest.

Ezután a Ku Klux Klan első feltámadására egészen 1915-ig kellett várni. Ekkor mutatták be ugyanis David Wark Griffith The Birth of a Nation (Egy nemzet születése) című kultuszfilmjét, amely Thomas Dixon lelkipásztor The Clansman című regénye alapján készült, és az amerikai filmtörténet egyik legnagyobb sikerének bizonyult. A KKK hőstörténetének szentelt, látványos és megindító, mintegy két óra negyven perces és több száz szereplőt felvonultató filmeposz heves reakciókat váltott ki számos amerikai városban és tagadhatatlanul ez késztette néhány hónappal később William J. Simmonst a klán feltámasztására, amelyre a georgiai Atlantában került sor különböző szabadkőműves páholytagok bevonásával és az állami képviselőház elnökének patronálásával. Néhány év alatt a KKK hihetetlen fejlődésen ment keresztül. 1925-ben már több mint hatmillió tagot számlált és Kalifornia, Oregon, Colorado, Kansas, Oklahoma, Texas, Louisiana, Wisconsin, Indiana, Ohio, Tennessee, Alabama, Georgia, sőt még Maine kormányzóit sem választhatták meg támogatása nélkül – ha éppen nem voltak a tagjai.

A témáról szóló meglehetősen hiányos és elfogult irodalomban egyébként a KKK-jelenséget szokás szerint egyszerű „nativizmusként” írják le, amellyel az ortodox történészek az iskolázatlan és szegény rétegekben időnként hevesen feltörő irracionális és elmaradott rasszizmusra utalnak. Kenneth Jackson azon kevesek egyike, akik túllépnek a nativizmus tézisén és kétségbe vonják a Klánra vonatkozó szokásos sztereotípiákat. Szerinte „a Láthatatlan Birodalom a húszas években többségében sem déli, sem vidéki, sem fehér-szupremácista, sem erőszakos nem volt” (The KKK in the City 1915-1930, N.Y. 1967). Carl Degger ugyancsak megerősíti a déli jelleg hiányát: „Jellemző módon az egyedüli törvény, amelyről biztosan tudjuk, hogy a Klán nyomására szavazták meg, az oregoni iskolai törvény volt. Az összes állam közül Indiana állt leginkább a Klán hatása alatt, a legtöbb klántagot pedig Ohióban számlálták. Másrészt egyes déli államokban, mint Mississippi, Virginia vagy Dél-Karolina, a Klán alig volt jelen” („A Century of the Klans: A Review Article”, in Journal of Southern History, 1965. november). Jackson statisztikái világosan kimutatják, hogy a Klán társadalmi bázisa nem délen, hanem éppenhogy északon koncentrálódott, mivel a legtöbb klántagot számláló nyolc államból csupán egy, Texas volt déli. Könyve azt is bizonyítja, hogy a Klán elsősorban városi jelenség volt és leginkább az északi ipari zónákban volt jelen.

Jacksonhoz hasonlóan Robert M. Miller is cáfolja a KKK mint lényegileg rasszista szervezet imázsát: „Számos területen, ahol a Klán erős volt, a fekete lakosság jelentéktelen volt, és valószínű, hogy ha egyetlen fekete sem élt volna az USA-ban, egy Klán-típusú struktúra akkor is feltűnt volna” (J. Braeman, R. H. Bremner, D. Brody szerk., The KKK in the Twenties: Change and Continuity, Columbus, 1968). Robert L. Duffus is elismeri, hogy „ha a faji helyzet hozzá is járul a klánizmusnak kedvező lelki állapothoz, érdekes módon nem döntő a fejlődésében” („How the KKK Sells Hate”, in World’s Week, 1923. június). Degler szintén kénytelen elfogadni, hogy amikor a Klán részéről erőszakos cselekményekre került sor, azok „gyakrabban irányultak fehér és protestáns angolszászok, mint a kisebbségek tagjai ellen”, és ezzel megerősíti Jackson tézisét, miszerint a Klán nem volt természeténél fogva erőszakos. Következtetéseit más források is alátámasztják, cáfolva a Klánról mint terrorista és lincselő szervezetről elterjedt kliséket. Az 1919-es Saint Louis-beli, chicagói és washingtoni faji összetűzésekre például azelőtt került sor, hogy a KKK megtelepedett volna ezekben a városokban (v.ö.: William Simmons klánvezér képviselőházi meghallgatása, Washington, 1921), és amikor 1920-ban a szervezet hatalmának csúcsára ért, az USA-beli lincselések száma a háború előtti éves átlag felére esett (Daniel Snowman, USA: the Twenties to Viet Nam, London 1968). „Furcsa anomália, hogy miközben a Ku Klux Klan újjászületett, a lincselés régi amerikai szokása majdnem teljesen eltűnt”, írta a maga részéről Preston W. Slosson (The Great Crusade and After, N.Y. 1930). A korabeli sajtóközlemények, különösen a konzervatív Literary Digest és a liberális The Nation 1922-23-as évekbeli számai éppen arról tanúskodnak, hogy a Klánt számos esetben olyan erőszakos cselekményekért fogták perbe, amelyeket nem követett el, és alkotmányellenes módon megfosztották jogaitól, ellenfelei ugyanis gyakran az állami establishment potentátjai voltak, és távolról sem pipogya áldozatok.

Az ortodox „nativista” szempontot követő historiográfia a haladással szembenálló alsóbb néprétegek reakciós, meggondolatlan, felületes és efemer törekvéseiként ábrázolja a KKK-t. A komoly, objektív és alapos vizsgálat azonban kételyt ébreszt ezen álláspont helytállóságát illetően, mert a társadalmi haladásért kifejtett aktivizmus gyakran megelőzte, kiegészítette vagy követte a Klán fontos kampányait, és sok esetben ugyanazokat a résztvevőket mozgósította. Egyes klántagoknak ugyanis nemcsak hogy markáns szociális eszméik voltak a Láthatatlan Birodalomhoz való csatlakozásukkor, hanem ráadásul eszközként használták azt a radikális társadalmi változások érdekében. Néhány példa a sok közül: Oklahomában a Szocialista Párt legfontosabb szekciójának a megerősödése egybeesett az egyik legerősebb klán létrejöttével; Illinoisban az úgynevezett „herrini mészárlás” után, amelynek során a sztrájkoló szénbányászok megöltek huszonhárom sztrájktörőt, Herrin és környéke a KKK egyik fő bázisává vált; az Appalache-hegység déli lejtőin elhelyezkedő textilgyárak karhatalom által vérbe fojtott 1929-es sztrájkja azokban a városokban bontakozott ki, ahol legerősebb volt a Klán; az akroni gumigyár munkásai, akik a harmincas évek elején elsőként alkalmazták az ülősztrájk fegyverét, jórészt a városi KKK-szervezet tagjai voltak; a nagybirtokosok fegyveres milíciái által folyamatosan zaklatott vegyesfajú Déli Földbérlők Uniójának (STUF) legaktívabb tagjai az egykori klántagok közül kerültek ki, és ugyanez volt a helyzet az autógyári munkások szakszervezetével (UAW) is.

A KKK felemelkedése az 1920 őszén kezdődő gazdasági válsággal esik egybe. Valójában az egyre radikalizálódó szociális és bérharcok vezettek országos megerősödéséhez, és bár vezetői sohasem a szervezet társadalmi kontesztáló jellegére helyezték a hangsúlyt, az egyszerű tagokat sokkal inkább ez vonzotta, mintsem a patriotizmus, a vallás vagy a testvériség. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem volt több oka a Klán felemelkedésének, amelybe az unalmas és monoton életre kényszerített munkások egyre elviselhetetlenebb helyzete is közrejátszott. „Csak azt engedik számunkra, hogy nézők legyünk. Ez a langyos élet megöl bennünket”, írta főcímében a KKK egyik lapja a csatlakozásra való felhívásként. Nem meglepő, hogy ezek az érzések progresszív politikai és társadalmi aktivizmust eredményeztek. „A Klán a helyi és országos életfeltételek – a magas létfenntartási költségek, a társadalmi igazságtalanságok és egyenlőtlenségek stb. – miatti elégedetlenség egyik megnyilvánulásának tűnik”, írta Stanley Frost („Night-Riding Reformers”, in The Outlook, 1923. november 14.), és rajta kívül mások is az „erkölcsreform” értelmében utaltak a Klán tevékenységére az alapján az eltökéltség alapján, amely a szervezett bűnbandák és a politikai korrupció elleni harcát jellemezte például Oklahomában és Indianában. De ugyanígy országos szinten is szembe találta magát a jórészt zsidó és olasz, vagy ír katolikus alkoholcsempész gengekkel (innen az antiszemitizmus és katolikusellenesség vádja!). Arra is emlékeztetni kell, hogy az alkoholtilalmat a munkásmozgalom is támogatta, amely az alkoholfogyasztásban a dolgozók lezüllésének egyik okát és harcuk meggyengülését látta. Valójában a Klán számos esetben a munkások szolgasorba taszításának eszközeiként támadta meg a titkos italméréseket és tulajdonosaik érdekeltségeit. Tagadhatatlan persze, hogy az antikatolicizmus fontos motívum volt a Klán harcában, például Oregonban, éspedig azon oknál fogva, hogy a KKK „a katolikus egyházat tekintette a női egyenjogúság és szavazati jog érdekében folytatott küzdelem fő akadályának” (Robert K. Goldberg, Hooded Empire: The KKK in Colorado, Urbana, 1981).

A Klánról írt könyvek többsége egyébként hanyagolja társadalmi bázisának a vizsgálatát vagy kispolgáriként határozza meg azt, és még a téma egyik legjobb ismerőjének tartott John M. Mecklin is képes volt azt írni, hogy „az egyszerű klántag inkább a tőkével szimpatizál, mint a munkásokkal” (The KKK: A Study of the American Mind, N.Y. 1924). Valójában ez a megállapítás sokkal inkább a vezetőkre, mintsem az aktivistákra érvényes. A KKK húszas évekbeli vezetői, Walter Simmons, D. C. Stephenson és Hiram Evans ugyan a lelkipásztori, a szénkereskedői, illetve a fogászi pályán ténykedett, de az egyszerű tagok döntő többsége távolról sem volt kispolgár, éppen ellenkezőleg: „a Klán fő támogatói a nagyüzemi nem szervezett munkások közül kerülnek ki” (K. Jackson, id. mű). A The Outlook című magazin 1924. tavaszi közvélemény-kutatásából is az derült ki, hogy a KKK-párti olvasók jóval több mint a fele szak- és segédmunkás volt, a többiek pedig vasúti alkalmazottak, földművesek és kereskedők, és 80-90 százalékuk támogatta az olyan – akkoriban radikálisnak számító – intézkedéseket, mint a tömegközlekedés államosítása, a mezőgazdászoknak juttatott állami támogatás, a női egyenjogúság, a gyermekmunka és a lincselés betiltása, a munkanélkülieknek szánt szövetségi segélyezés bevezetése, a közoktatás támogatása, a bányák államosítása stb.

Mindezek alapján érthetővé válik, hogy Wisconsinban „a német származású szocialisták körében, akiknek a legádázabb ellensége a katolikus klérus volt, törekvés mutatkozott a Klánhoz való csatlakozásra” (Robert O. Nesbitt, Wisconsin: A History, Madison, 1973); hogy 1922-ben a populista Walter Pierce-t a Klán és a Szocialista Párt által támogatott tiltakozó földművesek választották meg Oregon kormányzójának; hogy az 1922-es országos vasúti sztrájk idején a Klán „fontos szerepet játszott a sztrájkolók támogatásában” (David H. Horowitz, The KKK in LaGrange, in Shawn Lay szerk., The Invisible Empire in the Middle West, Urbana, 1992); hogy a Klán a kansasi dolgozók körében is jelentős szimpátiát élvezett a vasúti sztrájk idején (Robert L. Duffus, „The KKK in the Middle West”, in World’s Work, 1923. augusztus)…

A Láthatatlan Birodalmat végül vezetőinek tehetségtelensége és torzsalkodása juttatta a végromlásba, és persze az államhatalmi nyomás: James Colescott „birodalmi máguson” az adóhivatal – a maffiózók elleni bevált módszert alkalmazva – 685 ezer dollár adóhátralékot akart bevasalni, amelyet az képtelen volt megfizetni, ezért inkább 1944. április 23-án Atlantában feloszlatta a szervezetet. Ugyanott került sor azonban a KKK főnixmadárszerű feltámadására is, 1946 októberében, amikor dr. Samuel Green megalapítja a Georgiai Klánok Szövetségét, amelynek vezetését halála után egy helyi rendőr, Sam Roper veszi át. Eugene, majd Herman Talmage kormányzó támogatásával az újjáéledt szervezet majd egy évtizeden át uralja a várost és igyekszik féken tartani gyorsan növekvő helyi néger lakosságát. Nem sok eredménnyel. Scarlett O’Hara városa időközben teljesen elnégeresedett. A kegyelemdöfést az USA Legfelsőbb Bírósága adja meg a Klánnak azzal, hogy 1954. május 17-én megtiltja a faji elkülönülést. Attól kezdve a Láthatatlan Birodalom egyre láthatatlanabbá válik, manapság pedig nem több, mint a médiaplebs riogatására szolgáló madárijesztő, amely tipikusan amerikai „koherenciával” vegyíti össze a lángoló keresztet a náci köszöntéssel, a biblikus referenciát a Harley Davidsonnal. Sic transit gloria mundi. Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy fennállása óta a KKK jóval kevesebb feketét ölt meg, mint ahány fehéret ugyanezen időszak alatt a feketék öltek meg. Más kérdés, hogy a Klán nem szokta kirabolni az áldozatait, ami viszont az ő esetében súlyosbító körülménynek, ti. a rasszista indíték bizonyítékának számít.