Schröder upgrade

Erőteljesen – Merészen – Emberségesen

A németországi kereszténydemokrata uniónak minden esélye megvolt a 2005 év őszén tartott előrehozott választások megnyerésére, sőt a kétharmados többségért sem lett volna reménytelen a küzdelem. A szövetségi gyűlésben önmagával szemben bizalmatlansági szavazást kérő Gerhardt Schrödernek a választást el kellett volna buknia. Ezzel szemben nagykoalíció lett.

A CDU/CSU kampánya, amelynek jelmondata így hangzott: „Egy új kezdet”, totális csődnek bizonyult. A még Edmund Stoiber által is „túlságosan érzelemnélkülinek” nevezett kampányt a vesztfáliai alelnök, Jürgen Rüttgers is alulideologizáltnak, megalapozatlannak, a társadalom mellett elbeszélőnek és rosszul pozícionáltnak tartotta. A CDU/CSU szövetség választási eredményét kielemző gyűlésén már mindenki úgy vélte, hogy Angela Merkel kampánya súlyosan hibás volt: túl sok volt a vatta és kevés az emberekhez szóló üzenet.

Nem csoda, hogy a németországi előrehozott választások minden szempontból meglepő eredményt hoztak. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a második világháború vége utáni nyugatnémet politikai erőtér és az ehhez utóbb csatlakozó posztkommunista keletnémet politikai zóna teljes mértékben egy antidemokratikus reformkísérlet eszköze lett. Vegyük a konzervatívokat. A CDU fennállása 60. születésnapjának hangulata sírva-nevető: Angela Merkel, az acélkönyökű politikai bajnok Németország első kancellárnője lett, aki magával hozta a mindenkori polgári demokrácia abszurdját, a nagykoalíciót.

Így kezdődött. 2005. május ötödikén a német konzervatív körökben hosszú tépelődés után eldőlt a kancellárjelölt személye. A versenyben nagy nevek, mint az alsó szászországi Christian Wulff, Németország legnépszerűbb konzervatív politikusa és a CDU gazdasági szakértője, Friedrich Merz mellett szállt be Angela Merkel, aki kakukkfiókaként mérettette meg magát és a kakukkfiókák szokásához híven, a többieket ki is lökdöste a küzdelemből. Angela Merkel ünnepélyes jelölésén Christian Wulff, a nép kedvence nem jelent meg.

Schröder biztos vesztőnek látszott. Megállíthatatlannak tetszett az SPD feldarabolódása és a kancellár személyének szégyenteljes megsemmisülése. Ellenfele, Angela Merkel, a modern karrierista nő korának európai példaképe lett, akit mindenki csak Angie-nek hívott, és a nagygyűléseken stílusosan egy híres Rolling Stones-nótára, az „Angie”-re vonult be. Ennek szövege különösen találó: „Angie, Angie, mikor tűnnek már el azok a felhők mind? Angie, Angie, hova kerülünk mi innét?”

A felhők azonban nem tűntek el. Inkább sokasodtak. A kampány a konzervatívok számára kétfrontossá alakult. Belül a jelöléssel elégedetlen tömegek lázadoztak, kívül a kissé szkeptikus és zavarban lévő német lakosság. Ebben a viharos légkörben eleinte bámulatos lélekjelenlétet tanúsított Merkel asszony, amikor egyenes tartással mutatta be ütőképes választási csapatát, amely hat CDU-s, két CSU-s és egy független politikust tartalmazott; ez utóbbi Paul Kirchhoff, a sokak által a konzervatívok bukásáért felelőssé tett, nem túl barátságos adóreform-tervezeteiről híres szakértő volt.

Merkel első kampánystratégiai célja nyilvánvaló volt, mielőbb átmenni támadásba. Ennek egyik eszközét Ronald Pofalla, a CDU alelnöke adta a kezébe egy nyilatkozatával: „A németországi kormányváltás lehetősége már most pozitív hatással van az összgazdaságra”. Még egy vicc is született: Schröder egy munkanélküli építészmérnököt próbál vigasztalni: – Tudja, ha nem kancellár lennék, biztos, hogy házakat építenék. – Erre az építész: – Tudja, ha ön nem kancellár lenne, én is ezt tenném…

A kampány azonban nem hozta az elvárt eredményt. Az történt ugyanis, hogy Merkel bár támadt, kitörései kisiskolások lettek. Egy nyilvános vitában például így fogalmazott „…de Kancellár úr, kérem, én…” Ezek az óvatoskodó megszólalások a közvélemény szemében nyafogásoknak tűntek, míg a túloldalon a sebzett oroszlán felállni készült. A finomkodó kampánystílus hatására a CDU népszerűségének esésével nőtt az unión belül a már említett Friedrich Merz támogatóinak köre, sőt voltak már olyan hangok is, amelyek egy azonnali jelöltcserét sürgettek. A táboron belül a CDU/CSU vezérei pártokra szakadtak.

A konzervatívok katasztrofálisan erőtlen kampányával szemben, amelyről Christian Wulff utólag így nyilatkozott – „Egy nagy lehetőség adta felhevülést nem tudtunk érzelmi mozgalommá emelni” -, a szocialisták valóságos nemzeti hőst kreáltak Schröder kancellárból. Megszületett az újkori német bajnok, aki szembeszállt a sorsával, vállalja a megmérettetést – sajátmagával, a világgal, az ellenfelekkel – az emberek szívében. Schröder lett a hős, aki mindig kiegyensúlyozott, aki mindig mosolyog, akiből rendíthetetlenül árad az erő, a remény. Ugyanakkor elszánt is. Szavai kemények és ellentmondást nem tűrők. Egy büszke királyi alkat, aki a németek meglepetésére elfordult politikai környezetének ideálképétől, a szociális egyenlőségek udvarias bürokratájától, amikor a wagneri hősök fegyvercsarnokába lépett. De innen kellett indulnia, mert az ellenkező oldalon a konzervatívok felkészítették a harcra saját eredeti alakjának feljavított – Schröder upgrade – változatát, a mindenkivel kiegyezni akaró és üres üzeneteket közvetítő univerzális demokratát. Schröder jelmondata is királyi volt: „Erőteljesen. Merészen. Emberségesen”. Mintha Vilmos császár arcképe derengett volna fel a német tudatalattiban. Vele szemben Merkel üzenete egyre halványodott: „egy új kezdet”… esetleg… talán… kancellár úr, kérem…

A kancellár félresöpörte a konzervatívok szerencsétlenkedését és új esélyt kínált a német népnek: önmagát. Az igazi Schröder upgrade-t. Felvette a kesztyűt, kezébe vette az Excaliburt és megindult felfelé: a mélyből visszafelé, a fény felé. A hivatásos showman és a legyőzhetetlen Superman keverékévé lett kancellár minden fórumon hallatta hangját, csillogtatta hervadhatatlan mosolyát. A televíziók, rádióműsorok, újságok a feltámadt hősről beszéltek, mialatt a beszédhibás Merkel kissé sértődötten hibát hibára halmozott.

A választási küzdelem utolsó napjai ádáz küzdelemmé fajultak, amelynek során a harcosan kemény Schröder kancellár totális győzelmet ért el a személytelen Angie-vel szemben. A választási nap estéjén, 2005. szeptember 18-án még a végeredmény kihirdetése előtt a császár – bocsánat, a kancellár – magasba emelte a kezét és szeretett népéhez szólt győzedelmesen: „Nyertünk!”. Ezt idegen nyelven úgy hívják, karizmatikus legitimáció. Magyarul, erkölcsi győzelem. Győzött, mert nem semmisült meg. Győzött, mert nagykoalícióra kényszerítette az ellenfelet. És távozott emelt fővel. Mint egy nagy, tragikus germán hős.

Mindezek ismeretében a végeredmény tükrében a következőt lehet megállapítani: ha a keresztény unió pártjai külön indultak volna, úgy a kancellár kijelentése igaznak bizonyult volna, hiszen önálló pártként az SPD nyer. Csakhogy az unió együtt indult. És nyert. De olyan minimális különbséggel, amely nem lett elég az önálló kormányalakításhoz. A CDU/CSU, amely öt hónap alatt tíz százalékot vesztett népszerűségéből, a hajszálnyi győzelem ellenére történelme során a legkülönösebb választási vereségét szenvedte el. Az SPD pedig, amely ugyanezen idő alatt hat százalékot javult, megmutatta, hogyan kell a földről felállni és vert helyzetből kormányzó erővé válni.

Schröder kancellár karizmatikus egyéniség és az SPD sikerét tőle elvitatni nem lehet. Karizmatikusságát és a népéhez – vagy a hatalomhoz – fűződő szeretetét egy újabb vicc mutatja be leginkább a Demokrata olvasóközönségének:

Bush, Putyin és Schröder golfoznak. Egyszer csak a derült égből Isten jelenik meg a három államférfi előtt és megparancsolja nekik, hogy menjenek haza és jelentsék be népeiknek, hogy a világ tíz napon belül elpusztul.

Bush visszarepül Amerikába, és az elnöki szobából emelkedett hangon beszédet intéz népéhez: – Dear People! Van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír, hogy találkoztam Istennel. A rossz, hogy a világ tíz napon belül elpusztul. Isten áldja Amerikát!

Putyin a Kremlben egy sajtókonferenciát hív össze: – Nagy orosz nemzet! Van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír, hogy mégiscsak létezik Isten. A rossz hír, hogy a világ tíz napon belül elpusztul.

Schröder a szeretett médiáján keresztül szól népéhez: – Kedves polgártársaim! Van két jó hírem számotokra. Először is, örüljetek, mert van Isten! Másodszor pedig, megint csak örüljetek, mert a világ végéig a kancellárotok maradok!