Ő pedig Beke Albert. A deheroizálás 1920-ban válik hazai jelenséggé. A kommunisták révén. Ez a tendencia 1945 után fölerősödött annak érdekében, hogy a megszállt magyarok lelki ellenállását, nemzettudatát, nemzeti önbecsülését összezúzza. Nem tudom, a rendszerváltozás után kinek az érdeke ez az eljárás. Alighanem Beke önös, úri passziója. Elsősorban a kifejezetten hazafias érzelmű zseniket vagy a nagy tehetségeket pécézi ki.

Hirdetés

Rendkívül sok embert, alkotót, írót, muzsikust iparkodik denunciálni. Három évtizedes munkássága során ez a hajlama fokozatosan erősödött meg, és legújabb könyvében, A behódolt velszi bárdok kora című irodalomtörténetnek álcázott rágalmazványban csúcsosodik ki.

Árulkodó jel, hogy még a boltokba sem került ez a könyve, két ellenzéki rádió máris hosszasan méltatta. Ami önmagáért beszél. Stefka István jól vitatkozott vele a Pesti TV-ben, Fábry Sándor azonban csak ártalmatlan negatív celebet látott benne, és kuriózumként értelmezte, a naiv közönség pedig megtapsolta a főleg Latinovitsot és Illyést dehonesztáló erőszakos, kicsi, mérges öregurat.

Kezdjük a könyvcím értékelésénél. Az „ötszáz velszi bárd” a pusztán csak legenda hiedelem szerint nem hódolt be I. Eduárdnak, és ezért kivégeztette őket. Beke legnagyobb bánatára erre az önkivégeztetésre nem volt kapható, az ő szemében így tehát hitvány a magyar írótársadalom. Az irodalomtörténész azonban nemcsak írót, de színművészt, sőt zeneszerzőt is igyekszik semmivé degradálni. Közös jellemzőjük a megtámadottaknak, hogy szenvedélyes hazafiak és zseniálisak a mesterségükben. Ily módon Latinovitsra is ráhúzta a vizes lepedőt. Azaz – egy időben a legjobb barátjára Debrecenben. Őrület.

A már akkor is túl érzékeny, lelkibetegeskedő színész kiszolgáltatta Bekének legmeghittebb titkait, belső vívódásait, őszintén, ahogyan egy baráthoz illik. De rútul összevesztek, és Latinovits tragikus halála után megjelentette a színész hozzá írt bizalmas leveleit, amiket a művész nem a nagy nyilvánosságnak szánt – nyilván az érintett beleegyezése nélkül. És a gonosz manó még pénzt is kipréselt a kiadóból ezért a barátárulásért. Minősítsem?

A színművész írónak is zseniális volt. Szarkasztikus műve, a Ködszurkáló remekmű a maga műfajában. Beke erről talán nem is tud, vagy nem is akar tudni.

Különösen meghökkentő Kodály Zoltán elleni indulata. Árulónak, talpnyalónak, megalkuvónak tartja. Forrást nem tudott megjelölni, mert erre nincs adat. Kodály keményen ellentmondott Rákosinak: megtagadta a diktátor követelését, hogy írjon egy új himnuszt. Kádár tisztelte ugyan Kodályt, bár ő is lekezelte „az öreg mestert” (akárcsak Beke), és nem engedte ki külföldre feleségével együtt, akit itthon tartott túsznak! Az egyedülálló A Magyar népzene tára óriási munkának a megmentése (vagyis kinyomtatása) érdekében Kodály diplomatikusan jó képet vágott Kádárhoz. Ezt szolgálta a Kisalföldben tett nyilatkozata is. De Beke fölfújta ennek is a jelentőségét, mert képtelen fontos és nem fontos, értékes és értéktelen között különbséget tenni minden területen. Nem fogja föl: ha egy hatalmas nemzeti érték forog kockán, megmentése érdekében érdemes volt gesztust tenni egy jelentéktelen vidéki lapban.

A harmadik kulcskérdésértékű téma Illyés Gyula, akit Beke megkülönböztetett figyelemmel gyűlölt. Hatalmas terjedelmű könyvet írt róla, egy valóságos átkozárgyűjteményt, még származását is kétségbe vonta. Nem fogta föl, hogy Illyés rendkívüli jelentősége elsősorban nem munkásságában, hanem különlegesen szuggesztív, nagy formátumú személyiségében rejlik. Ennek a varázsa sugárzott át művészetére. Ennek a sugárzásnak a lényege hazafisága, a magyarságért való aggódása. Célja: szemben a kommunista presszióval a nemzettudat megerősítése volt. És az emberek ezt értékelték benne elsősorban, és másodjára a művészetét. Személyiségének a varázsa (Beke kivételével) mindenkire hatott.

Személye különösen a határon túli magyarság számára volt életbevágóan fontos. Hiszen nemzettudatunk megsemmisítésére törekedtek a trianoni elnyomók. Az ellenük és az elnyomottak védelmében írott cikkeinek gyűjteményét Kardos, vagyis a „verőlegény” (Beke kifejezése) ki is adta, dacolva a magyar kommunisták, a szomszédok nacionalista diktátoraival és Moszkva ellenében. De Aczél, már megfélemlítve a szovjet elnyomóktól (ismét ki akarták nyírni), bezúzásra ítélte a címével is árulkodó munkát (Szellem és erőszak). Kardos azonban nem zúzatta be, hanem eldugatta egy pincében, jobb időkre várva. Kétségtelen, hogy Illyés több Kossuth-díjat is kapott, hogy lekenyerezzék. De nem sikerült. Ugyanakkor párhuzamosan irtó hadjáratot is rendezett ellene a hatalom. Üldöztetése annyira közismert volt (csak Beke nem tud róla), hogy még „Zsüti”, a híres táncdalszövegíró is „vigasztalta” a Balaton-parton mint „költőtársat”. Aminek híre ment.

Nem folytatom a valódi események részletezését. A lényeg, hogy Illyés Gyula a határokon túl is védelmező nemzeti szimbólum volt, nemzettudat-, önmegbecsülés-mentő akkor, amikor a magyarság végveszélybe került a kommunista diktatúra által.

A föntebbi alkotókhoz hasonlóan gyűlöli Csoóri Sándort is. Indulatának kiindulópontja (erőltetetten!) a fiatal költő verse volt, amit Rákosihoz írt. Beke annyira aránytévesztő, hogy a teljes, nagyon terjedelmes verset leközli tanulmánykötetében. Az 1952-ben írt valóban gyönge irományt. De hát egy atlétának nem a legkisebb ugrását tartjuk számon, hanem a legnagyobbat. A minőséghez nincs érzéke Bekének. Elhallgat viszont pozitív tényeket Csoóriról. Voltaképpen egész életművét negligálja. Bezzeg a besúgók nem ezt tették vele. A rendszerváltozás után megjelentek a költőről írt III/III-as jelentések egy vaskos kötetben!

Mi volt Csoóri életművének legfontosabb eleme? Aggódás a határokon túli magyarság sorsáért. Amit a kommunista hatalom el­mismásolt, sőt tiltotta a vele való foglalkozást. Másodjára tényleges, aktív részvétele a rendszerváltozásban. Csoóri azonban persona non grata maradt 1990 után is a baloldal és a liberálisok, valamint a Beke-félék szemében. Vagyis a szabad Magyarországon még mindig üldözték nemzeti érzelmei miatt, akárcsak Beke még most is. Mintha maradt volna a kommunista diktatúra. Olyannyira, hogy Esterházy Péter, aki kezdetben Csoóri köréhez tartozott, elfordult tőle ijedtében és botorul. Megvolt az oka: ő és családja amúgy is a kommunista megtorlások sorozatát szenvedte el, és félt még 1990 után is! Őrület ez, de Beke képtelen árnyalni, a valóság alakulásának bonyolult ellentmondásait fölfogni. De talán nem is akarja megérteni a jelenségeket, mert megzavarná gyűlöletáriázásában. Úgy leegyszerűsíti a tényeket, mintha faliújságcikket írna a kommunizmus rémnapjaiban.

De nem fogta föl Nagy László, Juhász Ferenc, Pilinszky János, Weöres Sándor hatalmas teljesítményét sem. És ez az utóbbi kettő a tetejébe az első pillanattól kezdve egész munkásságában antikommunista is volt. Juhász valóban a hatalom kegyeltjeként élt, de A tékozló ország című eposza a kommunista rendszer páratlanul nagy formátumú, forradalmian művészi allegóriája.

Trianon átkos szellemében széttrancsírozza irodalmunkat. Nem ismeri föl, hogy még a legszörnyűbb időkben is élt az országrészek írói között egy egyetemes nemzeti kapcsolat. Kós Károly, a halálra ítélt Wass Albert, Tamási Áron, Szilágyi István, Bodor Ádám, Páskándi Géza, Kocsis István és még sok magyar író a magyarországiakkal egységes szellemi horizontot alkotott. Bebörtönzöttek, megkínzottak, üldözöttek. Az ötágú síp egyetlen hangszer öt része. Mindez Beke számára nem létezik, nem vesz tudomást az elszakított területek irodalmáról. Ő a magyar irodalomtörténet-írás Gyurcsány Ference.

Beke átveszi és könyve szerkezetévé avatja a kommunista Aczél György úgynevezett. három T elméletét. Vagyis a tűrt, támogatott, tiltott háromságát. Ami azért abszurdum, mert a legtöbb író életében mind a három lehetőség előfordult. Déry volt támogatott, majd lett tiltott, aztán tűrt is. Kossuth-díjtól a börtönig minden kijutott neki. Mint a legtöbb Beke által említett alkotónak. A tiltottak csoportjába csak a „Kilencek” kerültek Bekénél, holott fölsorolhatatlanul többen voltak, és jelentősebbek is, akiket a rendszer üldözött. Megidézi G. Komoróczy Emőkét, aki a „tűrt” és a „tiltott” határán lebegőnek tart néhány írót. Jellemző Beke korlátoltságára, hogy idézve az előbb említettet, úgy véli, hogy „az általa fölsorolt költőknek több kötetük is megjelent, mégsem ismerjük őket”. Ez a megjegyzése azonban komikus önleleplezés.

Érzi lelke mélyén, hogy a föntebbi hármas tagoltság hibádzik. Ezért kitalál egy „is-is” csoportosítást. És ír egy bevezető fejezetet, ami talán a legkevésbé gyönge része művének. Mert némi árnyalás is található benne olykor, de a kelleténél több a merev definíció, XIX. századi elavult, mára kiürült esztétikai közhely. Beke vádaskodásainak az írók, sőt lényegében az egész magyar irodalom lenullázásának a fő indoka az a levél, amit 1957-ben az ENSZ-hez küldött el a kádári megtorló rémuralom. Ezt a levelet aláírta közel kétszáz magyar író, vitatható körülmények között. Beke megint megfeledkezik az emberi tényezőről, vagyis azokról a körülményekről, amelyek ránk sültek ’56 után, mint Nesszosz köntöse.

A legszörnyűbb rettegésben élt az egész ország. Visszatért a „csengőfrász”. Marosán György pedig oly vadul vadászott főleg az írókra, hogy még Kádár is megsokallta és később félre is állította. A szóban forgó levél idejében még folytak az „ellenforradalmárok” elleni hajszák, összefogdosások, bebörtönzések, megkínzások, sőt kivégzések is. Ezeket a tényeket Beke mind figyelmen kívül hagyja és úgy beszél az írókról, mintha azok a valóságtól független steril térben mozogtak volna. Tény és való, hogy kulcsszerepük volt a forradalom előkészítésében és a kivitelezésében. Mindezt azonban mint az írókra nézve pozitív tényeket Beke lekicsinyli, eljelentékteleníti, elmossa, elhallgatja.

Akkor már mindenki tudta, hogy az ország népét hitegető Nyugat cserben hagyott bennünket, és végső soron rajtunk csattan az ostor. 1957 végére nyilvánvalóvá vált, hogy semminemű ellenállásnak nincs értelme. A legfontosabb föladat mindenki számára az életmentés volt. Ezt kockáztatni egy ENSZ-nek küldendő levél aláírásának a megtagadásával öngyilkos kísérlet.

Persze, elvárta volna az olyannyira hősies Beke, hogy az írók megtagadják az aláírást, mert úgy vélte – utólag –, nem volt kötelező. És akadt, aki tényleg meg is úszta, amire azonban nem volt garancia. De elvárta volna, hogy más vigye a bőrét a vásárra, miközben ő lapított. Na, ez az igazi bornírtság, mert az adott időben nem lehetett tudni, mit úszik meg az ember és mit nem. Tudniillik, hogy 1956 elfojtása után rémületben élt az egész ország, és ezért mindenki joggal iparkodott az életét menteni. Aki ezt utólag nem fogja föl, és holmi velszibárd-magatartást kér számon, az hibbant agyú.

Azzal nincs gondom, ha az író vagy a kritikus egy-egy írót, művészt akár lesújtóan is bírál (ahogyan én is szoktam olykor). Ez természetes. Persze előfordulhat, ha valaki képtelenséget állít (ehhez is joga van), legföljebb leleplezik. Vagy lehülyézik. Állítását azonban kötelező dokumentálni. Ám Beke azzal kezdi könyvét, hogy diktatúrában nem lehet művészet, mert nem lehet őszinte az alkotó. Ez az állítás, kérem tisztelettel, megint csak marhaság, mert ennek az ellenkezőjét bizonyítja a világirodalom. Csak Gogolt, Dosztojevszkijt, Csehovot vagy Bulgakovot említem. Szerinte 1945 után kötelező volt a hazudozás, s akkor onnét szükségszerűen „elmenekül az esztétikai hatás”. Láttak már menekülni hatást? Ezeket a merev „téziseket” könnyű megcáfolni, nem is foglalkozom velük. Sokkal nagyobb gond koncepciójával az, hogy az általa tárgyalt írókat és műveket is mindentől elvonatkoztatja. Steril környezetbe helyezve elemzi. Nem ismeri a szövegkörnyezet fogalmát, a képes beszédet, az allegóriát, és különösen nem vesz tudomást arról, hogy a Rákosi-korszak néhány esztendejének kivételével viszonylag gyorsan változtak a politikai környülállások. Vagyis. Képtelen a történelmi események és az azoktól függő irodalom összefüggéseit megérteni. Azt hiszi, hogy a szellemi élet, vagyis a művészet és irodalom nem a történelmi valóság függvénye.

A szegény Déry például iparkodott megfelelni a politikai hatalom elvárásainak, de minden művét hivatalból megbírálták mint elhajlást. És minden szorítás ellenére 1955-ben Niki című kisregénye és Szerelem című elbeszélése bírálta a hatalmi rendet! Amiből gyönyörű film is készült. Börtönben is volt a forradalom után! Kossuth-díjat is kapott, és több művében kritikusan ábrázolta a fönnálló rendszert.

Beke azonban mindent és mindenkit rög­eszmésen skatulyázott. De ez a skatulyázás nevetséges korlátoltság. Lepkegyűjteményekben láttam ehhez hasonló dobozolást.

Noha állandóan esztétikai hatásra hivatkozik, nem is sejti, hogy mi a művészi jó, mi az érték egy-egy műalkotásban. Vagy ezt valójában nem is tartja fontosnak. És őrületesen nagy hibája – mint már többször utaltam rá, de nem lehet elégszer – a történelmi környezet, az összefüggések negligálása. Nem tudja, milyen valóságos közegben élt az író, miként született meg a mű? A viszonylagosság fogalmát nem ismeri.

Beke elmeműve lényegében két részre tagolódik. A jobbik rész nem az ő leleménye, nem az ő munkája. Felidézi Komoróczy, Standeisky, Szőnyei munkáit, amelyek az elmúlt három évtizedben hosszas kutatások után készültek. Erre a mások által keményen megdolgozott vázra mint valami szkeletonra aggasztja föl a maga indulatokból és gyűlölködésekből fakadó, bűzhödt „húsanyagát”. Téves vagy tudatosan eltorzult és eltorzított szövegszövetét, amelyből tökéletesen hiányzik a művészi érzékenység, a műre és korára jellemző ismeret.

Természetesen mindenkinek joga akként megítélni egy művészt, ahogyan jónak látja. De amikor valaki az egész magyar irodalmat, sőt Kodály és Latinovits által a többi művészt is negligálja, már nem egy személyt, alkotót nulláz le, hanem az egész magyar szellemi életet. Meg is mondja: mindössze négy író a kivétel. Miután a művészet, az irodalom az egész nép arculata, sőt lelkisége is, ő nem néhány művészt, nem egy művészetet, hanem az egész magyarságot nullázza le. És teszi ezt akkor, amikor Trianon és a második világháború elvesztése, 45 év kommunista elnyomása után kezd végre a magyarság magához térni. Akkor rúg egy nagyot a nemzet fölemelkedő fejébe. És azok a bugyuta majmok, akik őt pártfogolják, ajnározzák, ezt nem veszik észre, sőt besegítenek neki.

Beke könyve nem egyszerűen erkölcsi vagy szakmai ítélet, hanem a Trianon óta meggyötört magyarság továbbalázása, épp akkor, amikor újabb veszély fenyegeti. Illyés-könyvével és most az A behódolt velszi bárdok kora című förmedvényével kapcsolatban joggal tehetjük föl a kérdést: cui prodest? Kinek használ? Kit vagy mit szolgál a magyar nép által kitanított és eltartott Beke Albert tevékenysége? Ad hozzá valamit a nemzet értékeihez?

Korábban írtuk