Keskeny Károlynak épp akkortájt jött ki az új kötete, így hát elhatároztuk, felkutatjuk őt. A Mókusba érve csodálkozva láttuk, hogy egy hatalmas kupac papiros fölött trónol, s összeráncolt szemöldökkel körmöl valamit.

– Szeretnénk gratulálni a műhöz – szólt Szomszédúr.

Keskeny lassan felemelte a fejét. Különös tompaság tükröződött a tekintetében.

– Ja igen. A mű. Ó, mit tudjátok ti – legyintett -, mennyi vesződséggel jár az ilyesmi. No, nem a nyomda, a terjesztés vagy a reklám körüli bonyodalmakra gondolok, bár az sem egyszerű dolog. Még csak nem is az anyagi háttér előteremtése itt a fő gond. Nem, barátaim, a probléma gyökere maga az olvasó.

Olvasó – nézett ránk Keskeny filozofikusan. – Mit is jelent e kifejezés? A válasz egyszerű. Olvasó az, aki az ember könyvét olvassa. A baj csak az, drága barátaim, hogy már nem pusztán ott tartunk: bárki bármit leírhat. Nem. Ha belegondolunk, voltaképp ugyanakkora gond, hogy ma bárki bármit el is olvashat. Igen, barátaim, ma bárki turkálhat mocskos kezével a gondolatok terített asztalán, s leemelhet onnan valamit. Hogy aztán mit kezd vele, azt már senki nem vizsgálja. Arra nincs kellő hivatali apparátus. A múltkor is valami haladó szellemű kis nyikhaj kezében láttam egy kötetem. Borzasztó volt! Úgyhogy most kidolgoztam egy tervet. Az író-olvasó találkozókon ezentúl fel kell iratkozni egy listára, s bizonyos időközönként be kell számolni, ki mit értett meg. Az író olykor elmegy családlátogatásra, s megnézi, hogy él az olvasó. Ha nem megfelelőek a viszonyok, törli a listáról. Úgyhogy ne zaklassatok! – intett távozásunkat sürgetve. – Most kaptam meg a jelentést a XIII. kerületi Keskeny Károly-olvasókörből. Van ott egy illető, ki a Keskeny Károly válogatott novellái III. kötete megjelenése után súlyos etikai vétséget követett el. Noha dicsérte, de arra méltatlan emberrel elegyedett szóba a műről. Ráadásul tömegközlekedési járművön, ami még külön súlyosbító körülmény. Úgyhogy most tisztáznom kell, méltó-e egyáltalán arra, hogy új regényem birtokosa legyen.