„Hogyan lehet felrázni egy olyan kiábrándult és elfásult népet, mint a miénk? Időnként képzelt veszélyekkel kell riogatni”, írta Tocqueville a L’Ancien Régime et la Révolution című művében. A képzelt veszélyek manapság azok, amelyeket a politikai-médiatikus osztály elővesz a kalapjából, hogy elterelje a figyelmet a valódi veszélyekről és mellesleg elfeledtesse a saját aljasságait. A „populizmus” leleplezése – a „populista fenyegetés”, a „populista elhajlás”, a „populista kísértés” – nyilvánvalóan a művelet része. A kilencvenes évek kezdete óta ez a korábban ritkán használt kifejezés valósággal betört a közbeszédbe, immáron pedig politikai sértésként működik, miközben, ellentmondásos módon, az elemző kategória státusára tart igényt.

Igaz, hogy manapság a populizmus mindenekelőtt egy stílus vagy egy magatartás, és mint ilyen, bármilyen ideológiával kombinálható, úgymint nemzeti-populizmus, ultraliberális populizmus, baloldali vagy munkáspárti populizmus stb. A populizmus lehet demokratikus vagy reakciós, szolidarista vagy xenofób is, vagyis megjelenését tekintve egy kaméleon, egy gumiszó, amelyet a tömegtájékoztatás és az áltudományos diskurzus annál is könnyebben diabolizálhat, hogy a kifejezés, valódi tartalom híján, bármire alkalmazható. Ebből ered „polémikus túlhasználata” (Pierre-André Taguieff), ami megnehezíti a meghatározását.

Stílusként a populizmus különösen az olyan „mindenre harapok”-pártok sajátja, amelyek lényegében demagóg célzattal szórják ígéreteiket. Főnökeik, szögletes állkapcsú vagy fotogén mosolyú népvezérek, akik a kiábrándulást és a neheztelést használják ki, a társadalom félelmeire és nyomorúságára építenek, gyakran bűnbakokat jelölve meg – anélkül azonban, hogy valaha is kétségbe vonnák a tőke logikáját. Legtöbbször nem tesznek mást, csak felhívást intéznek a néphez a fennálló rendszer ellen. Ez a „népi felhívás” nyilvánvalóan homályos értelmű, hiszen maga a „nép” fogalma is különbözőképpen értelmezhető. A populizmus önmaga is naiv, amikor arra korlátozódik, hogy a nép „vele született erényeit” tömjénezi, és értékítéletének „spontán” megbízhatóságát, amely úgymond haszontalanná tesz minden közvetítést. Éppen ezért mondhatták azt is, hogy a populisták nem szívesen politizálnak, ami annak a kockázatát rejti számukra, hogy vagy egy terméketlenül apolitikus, vagy egy állandóan zsörtölődő magatartást vesznek fel.

Mindazonáltal akármennyire is kritizálható, ennek a populizmusnak szimptóma értéke van: a „lent” reakciója a „fenttel” szemben, ahol a hatalom gyakorlását összetévesztik a kiváltságok élvezetével, és ily módon mindenekelőtt a képviseleti demokrácia elutasítását jelenti, amely többé már nem képvisel semmit. Tiltakozás a valódi élettől elszakadt nyomasztó intézmények korhadt építménye ellen, s mint ilyen, egy olyan politikai rendszer működési zavarának a jele, amely már nem felel meg az állampolgárok elvárásainak és képtelennek bizonyul arra, hogy biztosítsa a társadalmi kötelék állandóságát. Legfőképpen pedig a közélet egyre romló közérzetét és az Új Osztály egyre növekvő népszerűtlenségét tanúsítja. Summa summarum: a demokrácia krízisének a jele – Gérard Mendel legújabb elemzése szerint -, „egy alaptendencia, amelyben összeadódik a hatalom deszakralizációja, a globalista ideológiákba vetett hit elvesztése, a nagy pártok ügyintézési módjának azonossága és az az elterjedt érzés, hogy a gazdasági erők a leghatalmasabbak”. Ez a populizmus akkor merül fel, amikor az állampolgárok elfordulnak a választóurnáktól, azon egyszerű okból, mert már nem várnak tőlük semmit.

Ilyen körülmények között a „populizmus” leleplezése nagyon gyakran a szociális tiltakozás lefegyverzését célozza, mind az elsősorban is az érdekeit féltő jobboldal, mind a többségében konzervatívvá váló és a néptől elszakadt baloldal körében, ami lehetővé teszi az anyagias és korrupt Új Osztály számára – amelynek a legfőbb gondja „mindazok törvényen kívül helyezése, akiknek a nép egy megvédendő ügy, azok javára, akiknek a nép egy megoldandó probléma” (Annie Collovald) -, hogy magasról lenézze a népet. E tekintetben jelzésértékű, hogy a „népi felhívás” már önmagában is politikai patológiaként, sőt a demokrácia fenyegetéseként értékelhető. Ezáltal elfelejtik, hogy demokráciában a szuverenitás egyedüli letéteményese a nép: akkor is, ha elkobozták tőle.

Egy egyszerű magatartásra korlátozva a populizmus a demagógia szinonimájává válik, vagyis misztifikációvá, azonban teljes értékű politikai formaként, sőt szervezett eszmerendszerként is létezhet, amely nem nélkülözi az olyan nagy elődöket sem, mint az angol ludditák és chartisták, az amerikai agráriusok és az orosz populisták (narodnyikok), a forradalmi szindikalisták, valamint az asszociatív és mutuelista típusú francia szocializmus képviselői, nem feledve néhány nagy teoretikust sem, Henry George-tól Bakunyinig, Csernyisevsz-kijtől Pierre Leroux-ig, valamint Benoit Malont, Sorelt és Prouhont.

Politikai formaként a populizmus inkább a helyi közösségek, mintsem a „nagy társadalom” iránti elkötelezettségben fejeződik ki. Nem érezvén magát szolidárisnak sem az állammal, sem a piaccal, egyformán elveti az etatizmust és a liberális individualizmust is. Ugyanúgy törekszik a szabadságra, mint az egyenlőségre, de alapjában véve kapitalizmusellenes, mert jól látja, hogy az árucikk uralma megsemmisíti mindazokat a közösségi létformákat, amelyekhez kötődik. A népi elvárásoknak megfelelő politizálást célozva és arra a népi morálra építve, amelyet az Új Osztály olyannyira megvet, igyekszik új kollektív kifejezési helyeket létrehozni a közelségi politika bázisán. Azt feltételezi, hogy az állampolgárok közéleti részvétele fontosabb, mint az intézmények játéka, és így központi fontosságot tulajdonít a szubszidiaritás fogalmának. Éppen ezért nyíltan szembenáll a politikai-médiatikus, menedzseri és bürokratikus elitekkel.

Elitellenesként az igazi populizmus tehát összeegyeztethetetlen mindazokkal az autokrata rendszerekkel, amelyekhez túl gyakran hasonlítják. Ugyanilyen módon inkompatibilis azon önjelölt vezérek harsogó szónoklataival is, akik azt állítják magukról, hogy a nép nevében beszélnek, miközben óvakodnak átadni neki a szót. Amikor ugyanis az impulzus fentről jön, egy demagóg néptribuntól, aki anélkül lovagolja meg a szociális tiltakozást vagy a népi elégedetlenséget, hogy valaha is lehetővé tenné a nép számára a megszólalást, akkor kilépünk a szó szerint vett populizmusból.

Saját perspektívájába visszahelyezve a popu-lizmusnak annál nagyobb jövője van, minél kisebb az intézményi politizálásnak. Jelenleg a populizmus az egyedüli, amely képes szintetizálni a társadalmi igazságosság-biztonság tengelyt, amely mint tendencia, felváltja a jobboldal-baloldal tengelyt vagy a klasszikusabb típusú társadalmi konfliktusokat. Ebben nyújt alternatívát a kizárólag a képviseleti politikán alapuló neoliberális hegemóniához viszonyítva. A részvételi demokrácia felelős koncepciója révén egyenesen felszabadító szerepet játszhat azzal, hogy új erőt ad a helyi politizálásnak és ily módon megtalálja eredeti szerepét, vagyis a nép ügyének szolgálatát.

(Fordította: Gazdag István)