Elemzés John Mearsheimer és Stephen Walt tanulmányáról

Ez év márciusában hatalmas bomba robbant Washingtonban. „Az izraeli lobbi” néven napvilágot látott egy tanulmány, amely egy idáig érinthetetlen témát vett górcső alá. Samuel Huntington A civilizációk harca című munkája óta nem született olyan írás, amely ennyire felforgatta volna a világ politikai döntéshozóinak életét. A tanulmány alapjaiban kérdőjelezi meg a több mint baráti amerikai-izraeli viszony létjogosultságát, és tudományos alapon térképezi fel annak a washingtoni lobbicsoportnak a működését, amelyről idáig csupán politikailag inkorrekt legendák láttak napvilágot. Az izraeli Haaretz napilap címlapján foglalkozott a témával, csakúgy, mint számos arab médium, amelyek véres rongyként lobogtatták az irományt. De tiltakoztak az Egyesült Államokban élő zsidó közösségek és az izraeli vezetés is. A tanulmány alkotói John J. Mearsheimer, a chicagói egyetem politikatudományi intézetének professzora és Stephen M. Walt, a harvardi egyetem oktatója. Mindketten elismert szakértők, elfogulatlanságukhoz a legkisebb kétség sem férhet. A szerzők ennek ellenére azóta fenyegetések sorát kapták. A tanulmányt eredetileg a harvardi egyetem vette gyámsága alá, de a kirobbant botrányok következtében végül az intézmény megvonta tőle pecsétjét. A Demokrata most folytatásokban tárja a magyar olvasók elé a tanulmány főbb gondolatait és annak hátterét.

A tanulmány szerzői, miután megállapítják, hogy Izrael stratégiai értéke igen csekély az Egyesült Államok szempontjából, sorra veszik azon érveket, amelyeket Izrael amerikai barátai szoktak hangoztatni, az amerikai támogatás elnyerése érdekében. Ezen érvek között szerepel, hogy Izrael gyengének számít az őt körülvevő ellenséges országok között; hogy demokratikus államnak tekintik; hogy a zsidóságot a múltban elszenvedett sérelmeik miatt különleges bánásmódban kell részesíteni; illetve az, hogy Izrael erkölcsileg magasabb szinten áll, mint ellenségei. Közelebbről megvizsgálva, egyik érv sem bizonyul meggyőzőnek. Létezik ugyan egy erős, morális indíttatású ügy, amiért Izrael létét támogatni kell. Azonban az ország fennállását nem fenyegeti veszély. Objektíven nézve, sem a múlt, sem a jelen nem szolgáltat kellő morális alapot arra, hogy az USA előnyben részesítse Izraelt a palesztinokkal szemben.

Izraelt gyakran hasonlítják pártolói a kicsiny Dávidhoz, amint szembeszáll Góliáttal. A valóságban azonban ennek éppen az ellenkezője igaz. A közhiedelemmel szemben a cionisták nagy, jól felszerelt és hatékonyan vezetett seregeket tudhatnak magukénak. Így volt ez már az 1947-49 között lezajló függetlenségi háború alatt is. De az Izraeli Védelmi Erők később is könnyű és gyors győzelmeket arattak 1956-ban Egyiptom, majd 1967-ben Egyiptom, Jordánia és Szíria felett. Mindez jóval azelőtt történt, hogy az Egyesült Államok belekezdett volna a hatalmas mértékű segélyfolyósításaiba. Mára Izrael a Közel-Kelet legerősebb katonai erővel rendelkező országává nőtte ki magát. Hadereje messze nagyobb, mint szomszédaié. Ráadásul Izrael az egyetlen olyan állam a térségben, amely nukleáris fegyvereket birtokol. Mérhetetlen hadereje mára régen nem szolgál védelmi célokat. Egyiptom és Jordánia rég békeszerződéseket írt alá Izraellel, Szaúd-Arábia pedig felajánlotta ennek lehetőségét. Szíria elvesztette szovjet patrónusát, Irakot három végzetes háború sújtotta, Irán pedig több száz mérföldre fekszik. A palesztinok pedig nemhogy ütőképes hadsereggel, de kellően hatékony karhatalommal sem rendelkeznek, így nem jelentenek fenyegetést Izrael számára. A Tel-Aviv University’s Jaffee Centre for Strategic Studies 2005-ös felmérései alapján Izrael stratégiai egyensúlya, harci képessége és elrettentő ereje lényegesen jobb, mint szomszédaié. Tehát, ha valóban a gyengébbik fél támogatása lenne az indíték, az Egyesült Államoknak Izrael ellenségeit kellene patronálnia.

Az, hogy Izrael egy ellenséges diktatúrák által körülvett demokratikus ország, még nem magyarázza meg a Washington által folyósított hatalmas segélyeket: számos demokratikus ország van a világon, de egyik sem részesül ilyen bőséges támogatásban. Ráadásul az Egyesült Államok, ha érdekei úgy kívánták, nem egy demokratikus kormányt döntött meg a múltban, és ha érdekei úgy kívánták, diktátorokat is támogatott. Mi több, napjainkban is jó kapcsolatot ápol több diktatórikus berendezkedésű országgal.

Az izraeli demokrácia és az amerikai értékek között hatalmas szakadék tátong. Az Egyesült Államokban faji, vallási és etnikai hovatartozástól függetlenül az emberek egyenlő jogokat élveznek a törvény előtt. Izrael azonban megkérdőjelezhetetlenül olyan zsidó állam, ahol az állampolgárság a vérség elvén jár. Ennek függvényében nem meglepő, hogy az ott élő 1,3 millió arabot csupán másodosztályú állampolgárként kezelik, és az sem csoda, hogy a jelenlegi izraeli kormány hanyag és diszkriminatív viselkedést tanúsít irányukban. Izrael demokratikus mivoltát az is aláaknázza, hogy nem hajlandó elismerni Palesztinát mint önálló, életképes, politikai jogokkal rendelkező államot.

A támogatások harmadik indokaként a zsidók szenvedéssel teli történelme szolgál, amelyet a keresztény, nyugati világban szenvedtek el, különösen a holokauszt idején. Sokan vallják azt, hogy Izrael a zsidók évszázados gyötrelmei miatt különleges bánásmódot érdemel az Egyesült Államoktól. Ezzel magyarázzák azt is, hogy csak egy zsidók lakta anyaországban képesek biztonságban érezni magukat. A tanulmány szerzői kijelentik, hogy Izrael létrehozása kétségtelenül helyénvaló felelet volt a zsidó nép hosszú üldöztetésére, de ez újabb bűntetteket idézett elő egy harmadik fél, a palesztinok ellen, akik ráadásul teljesen vétlenek a zsidók történelmi üldöztetéseiben.

Mearsheimer és Walt rámutatnak a tényre, hogy a palesztinok szenvedéseinek jogtalanságát és az ellenállás jogosságát Izrael korábbi vezetői sem vitatták. A zsidó állam kikiáltója és első miniszterelnöke David Ben-Gurion Nahum Goldmannek, a Zsidó Világkongresszus ( World Jewish Congress ) elnökének egy ízben azt mondta: „Ha én arab vezető volnék, soha nem tárgyalnék Izraellel. Ez természetes, hiszen mi elvettük az országukat (…) Ugyan mi is Izraelből jöttünk, de az már kétezer évvel ezelőtt történt. Miért számítana ez nekik? Az antiszemitizmus, a nácik, Hitler, Auschwitz mind megtörtént dolgok, de miért volna ez az ő hibájuk? Ők csak egy dolgot látnak: mi idejöttünk és elloptuk az országukat. Miért kellene ezt elfogadniuk?”

A józan paraszti ész szerint messze logikus következtetés ellenére az izraeli vezetők újra meg újra visszautasítják a palesztinok nemzeti törekvéseit. Golda Meir miniszterelnöksége alatt a következő híres kijelentést tette: „Nem létezik olyasmi, hogy Palesztina.” Később a fokozódó erőszak és a palesztin népesség növekedése okozta feszültség arra kényszerítette az izraeli vezetőséget, hogy lemondjon a Gáza-övezet bekebelezésének tervéről. Helyette más területekről szóló kompromisszumokat vettek fontolóra, ám Yitzhak Rabin még ekkor sem volt hajlandó Palesztinát mint létező államot elismerni. Ehud Barak Camp Davidben tett, nagylelkűnek látszó ajánlatában pedig egy teljes izraeli ellenőrzés alatt álló „palesztin rezervátum” megalapítását indítványozta. A szerzők kijelentik, hogy a zsidóság tragikus történelme nem kötelezi az Egyesült Államokat arra, hogy szemet hunyjon Izrael tettei felett.

Izraelt támogatói olyan országként jellemzik, amely minden erővel a békére törekszik, s még akkor is hatalmas önuralmat tanúsít, amikor provokálják. Az arabokat viszont pont az ellenkezőjének, a bűn és a gonoszság megtestesítőinek kiáltják ki. Viszont ha beleássuk magunkat Izrael múltjába, rájövünk, hogy a zsidó ország ugyanolyan, ha nem rosszabb, mint amilyennek ellenségeit jellemzik. Ben-Gurion elismerte, hogy a korai cionisták egyáltalán irgalmaztak az olyan palesztinoknak, akik szembeszegültek velük. A zsidó terrorszervezetek olykor egész falvakat irtottak ki, ahogy történt ez Deir Jaszin esetében is. Hasonlóan bántak a palesztinokkal az Izrael 1947-48-as megalapításáért vívott harc idején is, amikor mindennaposak voltak a zsidók által elkövetett etnikai tisztogatások, kivégzések, mészárlások és elrablások. Elődeikhez híven, Izrael későbbi irányítói is gyakran brutális módon jártak el a palesztinokkal szemben. 1949 és 1956 között például az izraeli biztonsági erők nagyjából 2700-5000 arab beszivárgót gyilkoltak meg, akik többsége fegyvertelen volt. Az Izraeli Véderő (IDF – Israeli Defence Force) az 1956-os és 1967-es háborúk során egyiptomi hadifoglyok százait ölte meg, míg 1967-ben az újonnan meghódított Ciszjordániából 100-260 ezer palesztint, a Golán fennsíkról pedig 80 ezer szírt űzött ki.

Az első intifáda idején az IDF gumibotokat osztott ki csapatainak, s arra buzdította őket, hogy bátran használják a palesztin tiltakozók ellen. A Save the Children (Mentsük meg a gyermekeket) svéd szervezet felmérései alapján az intifáda első két évében 23 600-29 900 gyermek igényelt volna orvosi ellátást a verések által okozott sebesüléseik miatt. Közel az egyharmaduk 10 év alatti volt. A második intifádára való izraeli válasz még ennél is erőszakosabbnak bizonyult. A mozgalom vezetője, a Ha’aretz nevű izraeli napilapnak a következőket nyilatkozta: „az IDF (…) egy gyilkológéppé vált, amelynek hatékonysága félelmetes, már-már sokkoló”. Szavait alátámasztja a katonai nyilvántartásokkal alátámasztott tény, hogy az IDF egymillió (!) töltényt használt el a lázadás első napjaiban. Az arányokat nézve azóta minden egyes elvesztett izraelire 3,4 palesztin jut, akik többsége csak ártatlan szemlélő. A meggyilkolt palesztin gyermekek számának aránya az izraeliekéhez képest még magasabb (5,7:1). Azt is érdemes az emlékezetünkben tartani, hogy Izrael kikiáltását előkészítve, a cionisták terrorista eszközökkel, rajtaütésekkel és bombamerényletekkel bírták rá a palesztinai mandátumot birtokló briteket a térség elhagyására. Yitzhak Shamir – korábban terrorista, utóbb miniszterelnök – pedig nyíltan kijelentette, hogy: „sem a zsidó etika, sem a zsidó hagyomány nem zárja ki a terrorizmust mint a harc egyik eszközét”.

A szerzők álláspontja szerint, a palesztinok sokak által „terrorizmusnak” nevezett önvédelmi harca rossz, de ez nem meglepő. A palesztinok úgy gondolják, hogy nincs más módjuk arra, hogy engedményeket csikarjanak ki az izraeli erőkből. Ezt az izraeli fél is tudja. Ehud Barak egyszer elismerte, hogy ha ő palesztinnak született volna, akkor csatlakozott volna valamely terrorista csoporthoz.

A leírtak alapján a szerzők felteszik a kérdést, hogy ha sem stratégiai, sem morális indokok nem támasztják alá az amerikaiak által Izraelnek folyósított segélyeket, akkor mégis mi annak az oka? Válaszuk egyértelmű: az izraeli lobbi ereje. A lobbi szó itt egy olyan értelemben vett szervezetek és egyének által alkotott laza koalíciót jelent, amely aktívan dolgozik azon, hogy az Egyesült Államok külpolitikáját Izrael-barát irányba terelje. Persze ez nem azt jelenti, hogy a lobbi egy egységes mozgalom lenne, amelyet egy központi vezetőség irányít, és azt sem jelenti, hogy egyes ügyekkel kapcsolatban ne lennének véleménykülönbségek a mozgalmon belül. Nem minden amerikai zsidó tagja a lobbinak, mivel Izrael ügyét nem feltétlenül tekintik mindanynyian kiemelkedően fontosnak. Egy 2004-es felmérés szerint az amerikai zsidók durván 36 százaléka állítja, hogy érzelmileg „nem igazán”, vagy „egyáltalán nem” kötődik Izraelhez.

Az amerikai zsidók Izrael-politikájáról alkotott véleménye nem egységes. A lobbi kulcsszervezetei közül többet, például az Amerikai-Izraeli Kormányzati Kapcsolatok Bizottsága (American – Israel Public Affairs Committee – AIPAC) és a Legfőbb Zsidó Szervezetek Elnökeinek Konferenciája (Conference of Presidents of Major Jewish Organisation) – olyan élharcosok irányítanak, akik alapvetően támogatják a Likud párt agresszív terjeszkedési politikáját, s osztják annak az oslói békefolyamattal szemben táplált ellenséges érzelmeit. Ezzel egy időben amerikai zsidók tucatjai hajlandóak lennének arra, hogy egyezményeket kössenek a palesztinokkal. Néhány csoport – például a Zsidó Hang a Békéért (Jewish Voice for Peace) – erősen pártolja az effajta lépéseket. Mindezek ellenére mindkét oldal, az élharcosok és a mérsékeltek is rendíthetetlen támogatást biztosítanak Izraelnek.

Mearsheimer és Walt következtetése szerint nem meglepő, hogy az amerikai zsidó vezetők gyakran egyeztetnek az izraeli hatóságokkal arról, hogy milyen lépésekkel szolgálhatnák leginkább Izrael céljait. Ahogy egy domináns zsidó szervezet aktivistája írta: „Számunkra bevált gyakorlat azt mondani, hogy: »Habár bizonyos ügyeknél ez a mi véleményünk, azért ellenőriznünk kell, hogy mit gondolnak erről az izraeliek.« Mi mint közösség mindig így teszünk.” Azon zsidókat, akik kritizálni merik Izrael politikáját, gyakran saját társaik lehetetlenítik el. A Zsidó Világkongresszus (World Jewish Congress) elnökét, idősebb Edgar Bronfmant egyenesen árulással vádolták, amikor 2003 közepén levelében arra buzdította Bush elnököt, győzze meg Izraelt arról, hogy állítsa le az oly sokat vitatott, palesztinokat gettóba záró „biztonsági kerítés” építését. Az őt illető kritikák szerint „Bronfmannak a Zsidó Világkongresszus elnökeként obszcén volna lobbiznia az Egyesült Államok elnökénél olyasmiért, amely szemben áll Izrael kormányának véleményével”.

Hasonló helyzet állt elő, amikor az Israel Policy Forum elnöke, Seymour Reich, 2005 novemberében azt tanácsolta Condoleezza Rice-nak, hogy gyakoroljon nyomást Izraelre a Gáza-övezetet átszelő kritikus határ ismételt megnyitása érdekében. Javaslatát erősen kritizálták és felelőtlennek nyilvánították: „A zsidó összvélekedésben abszolút nincs helye annak, hogy az Izrael biztonságával kapcsolatos döntéseket megkérdőjelezzék.” Reich a rá záporként zúduló támadások hatására meghátrált, és kijelentette, hogy a „nyomásgyakorlás” szó nem létezik az ő szótárában, ha Izraelről van szó.

(Folytatjuk)