Ülök a kismetrón, s szembe velem két ifjú lógatja az orrát. Az ember azt hinné, súlyos trauma érte őket, otthonuk tűzvész martaléka lett, bennégett fél pereputytyuk, vagy legalábbis pokolian fáj a foguk. Tüzetesebb vizsgálat után azonban kiderül, nincs ezeknek semmi bajuk, mindössze „lázadók”. Ülnek búskomoran. Fekete gönceikben szinte elvész vézna testük. Tartásuk görbe, bakancsukból groteszkül mered ki cingár lábikrájuk. Egyen-kapucnis halálruhatáruk – melyet a lázadás-ipari boltokban szereznek be – holmi kopott varjakhoz teszi őket hasonlatossá. Mindössze a fránya gázálarctáska a régi az oldalukon. E sajátos lázadási segédeszközről mellesleg egyszer tanulmányt kéne írni. Ronda, kényelmetlen, nem fér bele semmi, ízléstelen a végtelenségig, s mégis a legkitartóbb huligánkellék. Érthetetlen. Tízéves voltam, s már ott éktelenkedett pattanásos kamaszok oldalán. Rajta Piramis meg Beatrice, golyóstollal, ahogy kell. Aztán vagányult a nehéz fém, jött a Priest, a Maiden, majd a ’80-as évek közepén a brutalitás, s már Kreator, meg Slayer kergette őrületbe szegény tanerőt. De a fránya gázálarctáska ugyanaz maradt, mint ’78-ban, s ugyanaz még ma is. Régen egy rocker férfi volt. Persze kellett az erő, a bátorság, mert még kemény volt a társadalom ellenálló ereje. Álltak a falak, a korlátok, s annak kellett nekiugrani. Néha fejjel is. Nézzük meg a P. Mobil első albumának hátlapját. Hasonlít-e azon férfiakra egy ilyen mai depressziócsomag? Varjak a metrón. Ki fél egy ilyentől? Ki vesz egy ilyet egyáltalán komolyan? Egyébként nem ők tehetnek minderről. Ők csak olyanok, mint a korszak. Nem ők tehetnek arról, hogy nincs már tétje az egésznek. Hogy súlytalan minden. Mi legalább még intőt kaptunk a bakancsért, a felnyírt hajért meg az összefirkált iskolaköpenyért. Ja, persze, ma már iskolaköpeny sincs. Szegények. Báró Julius Evola ’69-ben, a Borghese-puccs kirobbantásakor tolószékben vett részt a belügyminisztérium épülete elleni legendás rohamban. Na, ifjak, hát ez a virtus! Nem pedig Cannibal Corpse-pólóban fölszállni a buszra.