Izrael Libanonon keresztül valójában Iránnak üzen hadat. Ismét lángba borul a Közel-Kelet?

Libanonban ismét dörögnek a fegyverek. Izrael kétfrontos háborúba kezdett. A gázai színtér mellett ismét támadást indított Libanon ellen is, gyakorlatilag kirobbantva ezzel az újabb közel-keleti háborút. A rakéták most sem tesznek különbséget hadi és polgári célpontok között. A Közel-Keleten azonban az elmúlt években megváltoztak a játékszabályok, és minden jel arra utal, hogy a térség átformálódóban van. Izrael célja ezúttal nem az, hogy a klasszikus értelemben véve megszállja Libanont. Tanultak abból, amikor 2000-ben csúfos vereség után ki kényszerültek vonni csapataikat Dél-Libanonból. Izrael most a síita szervezet teljes megsemmisítésére törekszik. Ha ez megtörténik, Libanon védtelen marad. A most folyó hadjárat azonban egy sokkal nagyobb játszma részét képezi.

Libanon egyedül maradt. Hagyományos szövetségesein, Iránon és a gyengécske Szírián kívül senkire nem számíthat. A rakéták sorra csapódnak be, civilek halnak meg, a világ pedig mossa kezeit. A G8-ak ülése eredmény nélkül zárult. Az Egyesült Államok történelmi hagyományaihoz híven teljes mellszélességgel Izrael mellett áll, az európai országok pedig lapítanak. Jacques Chirac francia elnök volt az egyetlen, aki felemelte szavát, őt azonban túlharsogták a többiek. Az arab szolidaritás szintén a múlté. Az arab vezetők az elmúlt években kiírták országaikat a történelemből. Mubarak egyiptomi és II. Abdullah jordán király a libanoni válság kapcsán ugyan tartott egy „rendkívülinek” nevezett találkozót, de az bármiféle tényleges eredmény nélkül zárult. A felek megegyeztek abban, hogy a két ország Izraellel kötött békeszerződését nem kell felrúgni, egyébként pedig jól van minden úgy, ahogy van. Az Arab Liga rendkívüli ülésén sem futotta többre egy semmitmondó nyilatkozatnál. A palesztin Hamász-kormány, amely egyébként hagyományos szövetségese a Hezbollahnak, tehetetlen. Van neki elég baja Gázában. Ráadásul arrafelé már egészen más idők járnak. A Hamasz a Gázában elszenvedett sérelmek ellenére egyelőre nem hirdetett totális háborút Izrael ellen, és nem újította fel a korábban felfüggesztett öngyilkos merényleteket. Hogy így van, az nem a véletlen műve. A palesztin-izraeli konfliktus, ha nem is tekinthető megoldottnak, mindenképpen a vége felé közelít. (Demokrata 2006/28.) A világ figyelme most Libanon felé fordult. A kicsiny ország az, ahol most hosszú időre eldőlhet a Közel-Kelet sorsa. A történelem során Libanon mindig is idegen hatalmak csatározásának terepe volt. Nincs ez másként most sem. Az izraeli agresszió valójában nem csak Libanonnak szól, sokkal inkább a mögötte álló erőknek, közülük is elsősorban Iránnak. Sokak szemét szúrja ugyanis, hogy a perzsa ország egyre nagyobb erőt képvisel a térségben. Az amerikai stratégák legnagyobb félelme az utóbbi években egy „síita tengely” kibontakozása, mely Iránból indul ki, átvezet Irak síita régióin, Szírián – mely bár szunnita ország, de vezetése síita és az ország érdekei megegyeznek Iránéval -, és egészen Libanonig nyúlik, ahol a ’80-as évek elején Iránnak komoly szerepe volt abban, hogy megalakulhatott a síita Hezbollah, mely sikeresen űzte ki hazájából a megszálló izraeli csapatokat. Az ellenálló csoport később, megtartva fegyveres szárnyát, párttá alakult, és kiterjedt szociális infrastruktúrát hozott létre. (Demokrata 2004/36.) Széles társadalmi támogatottságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az elmúlt évben tartott választásokon két minisztert is bejuttatott a kormányba. Az iráni kötelékek pedig továbbra is erősek. A síita tengely felállása komoly veszélyt jelentene Washington és Tel-Aviv érdekeire, hiszen napjainkra Irán maradt az egyetlen jelentős közel-keleti hatalom, amely nem feküdt le az amerikai érdekeknek. Veszélyét ráadásul tovább növeli, hogy igen jó kapcsolatot ápol Amerika két nagy riválisával, Oroszországgal és Kínával. (Demokrata 2006/27.) Teljesen egyértelmű tehát, hogy az Egyesült Államok és Izrael nem mer közvetlenül fellépni a perzsa országgal szemben, hiszen a félresikerült iraki kaland, valamint Teherán szövetségi rendszerének fényében az egyenlő lenne az öngyilkossággal. Az is világos volt azonban, hogy Amerika nem kívánja tétlenül nézni az eseményeket, és valahol meg kívánja szakítani a síita láncot. A legtöbb elemző egészen az elmúlt hétig úgy vélte, hogy az Egyesült Államok ezt a középső, leggyengébb láncszemnél, vagyis Szíriánál fogja megtenni. Ehhez minden adott is lett volna. A szíriai gazdaság pengeélen tancol, a rezsim pedig alig győz hátrálni a Rafiq Harir-i libanoni miniszterelnök meggyilkolása óta rázúduló nemzetközi támadások elől. A stratégák azonban – mint a történtek mutatják – egyelőre elvetették a szír rezsim megdöntésének tervét. Hiszen az országot vezető Baath párt mára fogatlan oroszlánná vált, és bár zászlaján még mindig ott díszelegnek a hangzatos pánarab eszmék, már rég nem jelent veszélyt a zsidó államra. Mindez azonban nem mondható el a Hezbollahról, mely története során soha nem kezdeményezett harcot, de több alkalommal is bebizonyította, hogy ha kell, erővel is képes megvédeni országát a támadásoktól. Mindez persze nehezen lenne lehetséges a kellő hátszél nélkül. Washington és Tel-Aviv ezért úgy döntött, nem tőből, hanem egyelőre csak könyökből vágja le a perzsa óriás karját. Izrael Libanon elleni hadjárata tehát nem hirtelen kalandorság. Mögötte stratégák hosszú, fáradságos munkája áll. A libanoni hadjárat előkészítése az elmúlt év márciusában kezdődött, amikor ismeretlenek felrobbantották Rafiq Hariri volt libanoni miniszterelnök autóját. A nemzetközi közvélemény Szíriát tette felelőssé a történtekért, mert meggyilkolása előtt Hariri több ízben követelte a Libanonban állomásozó szíriai csapatok kivonását. Damaszkusz ráadásul – egyes előkerült telefonbeszélgetések tanúsága szerint – látszólag igazolva a vádakat, a maga arrogáns modorában több ízben is megfenyegette Haririt. Az egyértelműnek tűnő bizonyítékok ellenére azonban tény maradt, hogy a gyilkossághoz használt technológia aligha származhatott Szíriából, mivel ilyennel kizárólag a Moszad és a CIA rendelkezik. A nemzetközi nyomás hatására azonban Damaszkusz ki kényszerült vonni katonáit Libanonból, némileg meggyengítve ezzel a Hezbollahot. Az őskövületnek számító orosz fegyverekkel felszerelt, professzionálisnak legjobb indulattal sem nevezhető szír sereg ugyanis korántsem jelentett veszélyt a zsidó államra, a szír jelenlét stratégiai okokból zavarta Tel-Avivot. A szírek libanoni jelenléte alatt a Hezbollah fegyverutánpótlása zavartalan volt. Ráadásul, ha Izrael még a szíriaiak jelenlétében indított volna háborút Libanon ellen, akkor Bassár al-Asszad szír elnök nem tehette volna meg, hogy ne tegyen válaszlépéseket, így viszont a szíriai rezsim – az erőviszonyokat figyelembe véve – nyugodtan lapíthat, és moshatja kezeit. Az izraeli agresszió időzítése annál is időszerűbb volt, hogy Irán szép lassan teljesen tisztázni tudja magát az őt ért vádak alól, melyek szerint atomfegyvert kíván kifejleszteni. Emellett ez év májusában Damaszkusz ajánlatot tett Moszkvának arra, hogy az két orosz katonai bázist létesíthet a szír tengerparton. Ezt Washington és Tel-Aviv semmiképpen nem várhatta meg, hiszen akkor a nemzetközi politikai színtérre egyre inkább visszatérő Oroszország közvetlenül érintetté vált volna a Közel-Kelet kérdéseiben. Az Irán-Irak-Szíria-Libanon-tengely pedig bebetonozódott volna. Hogy Izrael miért most támadott tehát, nem kérdés. A háború – mert most már háborúról van szó – kimenetele viszont annál inkább. Izrael libanoni hadviselése két síkon zajlik. Az első a fegyverek síkján, a másik az idegek háborúja. Az elsőt felesleges magyarázni. A televízió által mutatott becsapódó bombák, halottak és sebesültek képei magukért beszélnek. A másik viszont összetettebb kérdés. Izrael célja többek közt az, hogy megossza a libanoni népet. Libanoni hírforrások – pártállástól függetlenül – egytől egyig megerősítik, hogy az izraeli rakéták nemcsak katonai vagy Hezbollah-érdekeltségű célpontokat, hanem polgári létesítményeket, sőt otthonokat is bombáznak. Közben persze Tel-Aviv azt hangoztatja, hogy a csapások nem Libanon, hanem kizárólag a Hezbollah ellen zajlanak, és azok célja a síita szervezet lefegyverzése. Emellett repülőgépekről szórólapokat szórnak a libanoni váro-sokra, melyeken a Hezbollah felelősségét sulykolják, és halállal fenyegetnek meg mindenkit, aki támogatja a szervezetet. Céljuk tehát egyértelműen az, hogy belső feszültségeket keltsenek Libanonban. A nép azonban eddig még nem engedte megvezetni magát. Az arab és nyugati műholdas csatornák által mutatott spontán utcai felmérések egytől egyig azt bizonyítják, hogy a libanoniak nagyon is tudják, hogy ki az igazi ellenségük. Tudják, hogy országuk egyedüli védelmét idáig a Hezbollah jelentette. Libanonnak ugyanis alig van hadserege, légiereje pedig 12 orvosi helikopterre korlátozódik. A Hezbollah fegyvereseinek dél-libanoni jelenléte – melynek felszámolását Izrael a tűzszünet feltételeként szabta – az ország biztonságának záloga. Nem meglepő hát, hogy a jelentősebb politikai erők, köztük a Rafiq Hariri, meggyilkolt miniszterelnök fia, Saad Hariri által vezetett, máskülönben Szíria, és így valamelyest Hezbollah-ellenes tömörülés is a síita szervezet mellett törtek lándzsát. Kizárólag olyan, százalékban alig mérhető támogatottságú politikusok, mint Walid Dzsumblatt drúz vezető vádolják a síita szervezetet hazafiatlansággal. A libanoni kormány szintén kiállt az ország megoszthatatlansága mellé. Ez persze nem meglepő, hiszen a Hezbollahnak két tárcája is van a kormányban. Fuad Szinyora miniszterelnök pedig tudja, hogy ha engedne az izraeli nyomásnak, az polgárháborúhoz vezetne. Közben az izraeli bombázók csak jönnek és jönnek. Az áldozatok száma óráról órára növekszik. Persze a Hezbollah is teszi a dolgát, és válaszul sorra lövi ki rakétáit az észak-izraeli telepekre és városokra. Kérdés, hogy az izraeli nép meddig fogja tolerálni kormánya ámokfutását. Most az idegek harca folyik. Aki előbb feladja, veszít. Minden jel arra utal, hogy hosszú és véres napok várnak mind Libanonra, mind Izraelre. Sayfo Omar (Egyiptom)