Jó reggelt, Magyarország! – köszönt kiáltványában a Fidesz néhány politikusa. – Jó reggelt, kedves barátaim! – válaszol Magyarország derűsen, amivel arra céloz, hogy a Gyurcsány-kormány sajnálatos helybenmaradása óta ő ugyan egy percet sem aludt, amit mindennél ékesebben bizonyítanak a közvélemény-kutatások, melyek szerint a kormánykoalíció népszerűsége meteorként zuhan. – Hála a Jóistennek – simít végig homlokán Magyarország -, hogy ti is felébredtetek végre, drága fiaink és leányaink ott fent a politikában, már kezdtünk aggódni miattatok. Jó reggelt nektek is! Kértek egy kis kávét? – Mert így születik a történelem.

Ha már itt tartunk: Kövér László két hete lapunknak adott interjújában az egyik leghevesebb visszhangot kiváltó mondat így hangzott: „A magyar értelmiség mint mérvadó, értékmérő és értékadó funkcióját ellátó elit az utóbbi tizenhat esztendő alatt teljes mértékben felszámolódott, nullára írta a maga erkölcsi tőkéjét.” Erőteljes mondat. De nem pontos. Ugyanis általában véve ez nem igaz. A magyar értelmiség általában véve semmivel nem rosszabb a magyar átlagnál, sőt megkockáztatható, hogy egyes részeiben jobb annál. A tanárok tanítanak, az orvosok gyógyítanak, a művészek alkotnak, a mérnökök mérnek és építenek, a vállalkozók vállalkoznak, azaz ellátják szorosan vett értelmiségi feladataikat. Közülük sokan nem elégednek meg ezzel és az európai polgári normát messze túlteljesítve, energiájuk és idejük jelentős részét fordítják olyan kétségtelenül hálátlannak tetsző cselekvésekre, mint amit a közügyek önkéntes és ingyenes, elismerés nélküli szolgálata jelent, amikor elmennek például egy olyan gyűlésre, ahol lényegében véve semmi újat nem mondanak nekik, ahol semmi nem történik, de jól mutatnak a tömegben. Akár azt is mondhatnánk, Kövér Lászlóval vitatkozva, hogy a magyar hivatásos politizálás gyakorlói csak azért nem írták nullára a maguk erkölcsi tőkéjét, mert a magyar értelmiség egy el nem hanyagolható része az elszabotált és felülről vezérelt rendszerváltozás hamis kulisszái között is makacsul és önfeláldozóan ragaszkodik azon egyetemes erkölcsi alapértékekhez, amelyek nélkül polgárság sem létezik. És persze nem csak az értelmiség bizonyult hűségesnek és ébernek az elmúlt több mint másfél évtizedben. Csíksomlyóra például évről évre százezrek zarándokolnak el. Őket nem a politika hívja oda. Nem hívja és nem küldi őket oda senki. Maguktól mennek a százezrek, a milliók, éppen annak a titokzatosan létező, s a jelek szerint nem csupán elpusztíthatatlan, de újra és újra kihajtó erkölcsiségnek a jegyében, amelyet éppen ezek az emberek tartanak fenn, s ha van remény arra, hogy Magyarország egyszer öntudatára ébred, akkor ezen névtelen, de mégis ismerős százezrek lelkében él a remény. Mégis igaza van Kövér Lászlónak. Csak így kéne mondani, mert így volna pontosabb: „a magyar politizáló értelmiség mint mérvadó, értékmérő és értékadó funkcióját ellátó elit az utóbbi tizenhat esztendő alatt teljes mértékben felszámolódott, nullára írta a maga erkölcsi tőkéjét”. Ez igaz. Elaljasult az MDF, szétrohadt a kisgazdapárt, kiárusították a KDNP-t, a MIÉP kizárta önmagát, a Fideszben búsan didereg a koravén Szövetség… az SZDSZ áruló lett… a magyar értelmiség tehát mégis valóban beteg: betegségének látható tünete a politikai elit elkorhadása. Tisztelet az épeknek, a keveseknek, tisztelet az őrzőknek. A magyar értelmiség túl tág fogalom. Van jó ember, rossz ember, vannak hősök is… És létezik egy cselekvésre ítélt rész, az úgynevezett politikai elit, amely az elmúlt tizenhat évben még arra is rest – vagy gyáva – volt, hogy arra a kérdésre választ adjon, tulajdonképpen mi történt Magyarországon. Mert ha igaz, hogy rendszerváltozás volt, akkor valóban mindnyájan megérdemeljük a kötelet. De ha felülről vezérelt volt a változás, az átépítés – ahogy mindnyájan tudjuk -, akkor minden másképpen van. Akkor az a helyzet, hogy évről évre nő a tiszták, a békességesek, a jók és az emberségesek száma. Már sokan vagyunk, bár a jelek szerint még mindig nem elegen. Elegen pedig akkor leszünk, amikor egyszer csak lesz egy bátor tömeg, mely cselekedni akar, és lesznek, akik az élére mernek állni. Éppen úgy, mint ötven évvel ezelőtt. Magyarország nem alszik, mert nem is aludott soha. De őszintén örülhetünk annak, hogy a jelek szerint végre felébredtek azok is, akikre vártunk. Csak aztán szeptember 23-án a Hősök terén nehogy mégis kultúrműsor legyen.