Az örömtelenség és a kiábrándultság kezd erénnyé lenni Magyarországon, sőt lassan a nemes jellem ismérve lesz a polgári oldalon. Ezt erősíti az elitek általános divattá lett cinizmusa, amelyet a nyáj követ, s a valóságshow-k népszerűsége, amely már-már a középkor bolondkultuszát idézi.

De mégis, mintha a nyáj is kezdene ráfanyalodni az örömtelenségre. Lehorgasztott fejű tagjai hasonlítanak Orwell Állati Gazdaságának tudatlan jószágaira, akik a hivatásos forradalmárokat, a disznókat vezető Napólajos és Pilkington gazda történelmi kiegyezése után – belesve az ablakon a társadalmi békét megtestesítő kártyaszobában zajló ultipartiba – „már nem firtatták, mi történt a disznókkal. Csak álltak az ablaknál, bámultak emberről disznóra, disznóról emberre, de meg nem különböztethették őket.” A döbbent állati örömtelenség érthető: már nem érezhetik magukat a náluk hivatalból „egyenlőbb” disznókkal egynek a lenini úton, de győztes rendszerváltónak sem Pilkington és a többi gazda szemében. Németország egy harmadik hellyel nemrég örömmámorban úszott, végre lobogtak a nemzeti lobogók, és stadionjaikkal a Colosseumot megcélozva egyenrangúnak érezhették magukat a régi rómaiakkal. Nagy dolog az egyenrangúság, örömre fakaszt és véd a holokauszt furdalta szégyentől. A labdarúgás még ha az olasz védekezéssel az antifutball győzelmét jelenti is, még mindig jobb, mint az Antikrisztus eljövetele, s jobb, mint bármely karnevál, tömegszónoklatokról nem is szólva. A szurkolók nyelvi leleményeinek és a tévének köszönhetően egy boldog bolondéria rabjai lehetünk egy olyan birodalomban, Futbóliában, amelyben – mint egykor V. Károly spanyol és német uralkodóéban – sosem megy le a nap. Magyarország és felszámolt Állati Gazdaságának hajótörött jószágai azonban e birodalom peremén élnek, se benn, se kinn. (Képletesen szólva 0:4 mínusszal, mint az Újpest egy lichtensteini, vendégmunkásokból verbuvált csapat ellen.) S pontosan úgy, mint Futbóliában, az európai unióban is, se benn, se kinn nem vagyunk. A török adósarcra, a harácsra emlékeztető adórendszerünkkel, amelynek veszélyére reformerként még Bokros effendi hívta fel a figyelmünket 1988-ban a Közgazdasági Szemle hasábjain, mint legrosszabb lehetőségre a piacgazdaságba való átmenet során, se benn, se kinn. S hiába vívjuk reménytelen harcunkat az örömtelenség ellen, az 56-os forradalom rövid győzelme s párnapos boldog révülete óta hiányzik történelmünkben a mindent megszépítő öröm kollektív, lélekszabadító élménye, amely egy pillanatra megszabadíthat az anyag rest súlyától. A labdarúgás kis öröme éppúgy elillant Marsailles után, mint a politikáé Antall temetésével. (Nem a polgári miniszterelnököt, magunkat temettük akkor.) Ha nézzük a környező államokat, Csehszlovákia lakói 1968-ban és 1989-ben is megélték a kollektív öröm minden szépségét. Frissen szabadságolt katonák táncoltak és csókolóztak engedékeny lánypajtásaikkal a sörtől és vidámságtól kirobbanó vonatokon, amikor a Varsói Szerződés csapatai a nyári hadgyakorlat után kivonultak az országból, s nevették az aláfűrészelt megfigyelő állásából földre huppant Jakubovszkíj marsallt. S amikor 1968. augusztus 21-én már megszállóként jöttek vissza, hét nap és hét éjszaka játszottak a rockzenekarok a prágai Vencel téren, hátha újra kimennek. Az ördögűzés nem sikerült, a vidámság és szabadság hét éjszakájára viszont még ma is emlékeznek a csehek. A bársonyos forradalom 21 év múltával feltámasztotta 68 szellemét: a rendőrrohamokra igazi népi katarzis következett. Hogy „az igazság győzedelmeskedik” – ez a huszita és masaryki jelmondat hónapokra visszanyerte eredeti értelmét. Tévén néztük végig a romániai felkelést: majdnem vele mozdult a magyar társadalom is. Csak majdnem, mert a szolidaritás nem katarzis. Aztán jött a nemzeti újraébredés öröme Szlovákiában, Szlovéniában s az évekig harcoló Horvátországban. Ám széles e hazában a közömbösség s az ebből fakadó örömhiány győzedelmeskedett. Közömbösségünk nem valami emelkedett magatartás, netán erény, hanem passzív társadalmi állásfoglalás, amelyet a kisemberből a törvényes védelem hiánya váltott ki. Nem új dolog ez sem, hiszen a 48-as jobbágyfelszabadítás a leginkább a volt jobbágyokat sújtotta. A törvényes védelem hiányában azonban ott van fegyverként a bojkott. Ennek gondolata komoly formában fel sem merült a polgári oldalon. Pedig a lexikonok szerint ez a politikai harc olyan békés formája, amelynek során megszakítják a kapcsolatokat valamely személlyel, szervezettel, vállalattal, állammal, tartózkodnak bizonyos áruk vásárlásától, szolgáltatások igénybevételétől. Ha csak személyekre gondolunk, lett volna kit és rajtuk keresztül mit bojkottálni ez alatt a 16 esztendő alatt. Ahogy ez 1880-ban Írországban az angol Boycott kapitánnyal történt, akivel az általa kizsarolt ír bérlők tiltakozásuk jeléül minden kapcsolatot megszakítottak. Senki nem beszélt vele, senki nem vásárolt tőle, senki sem adott el neki, postáját nem kézbesítették. Röviden – amennyire ír szomszédaitól függött – megszűnt létezni. Nálunk ez lehetetlen, mert a nép többsége közömbös, s az erősekben, a posztkommunista elitekben van csak a maffiát idéző közösségi szellem. Törvényileg is megengedhetik maguknak, hogy ne legyenek jámborok. Tüntetéseink unalmasak és jámborak. Ezért tüntethetünk. S az is félő, hogy az 56-os forradalom ötvenéves évfordulója sem lesz az öröm ünnepe. Egy neokonzervatív, hierarchikus társadalom reformkommunisztikus felmagasztalása lesz a magántulajdon és a baloldaliból nemzetivé rajzolt mártírok szentsége alapján. (A francia restaurációt is az tette „hitelessé”, hogy a jakobinizmust jakobinusok és dúsgazdag leszármazóik ítélték el.) Vagy mégsem lesz ilyen szertartásos és történelmi forgatókönyve szerint nyugodtnak tervezett, agyonszónokolt ez az ünnep? Krassó György írta Magyar márciusok című írásában még a szamizdatok korában, hogy 1956 októberében 48 eszméi ismét életre keltek, s ezért az egész, hosszú kádári korszakban 48 valódi megünneplése mindig konfliktussal, tömegoszlatással, veréssel járt. Még 1983-ban is bíróság elé állítottak s elítéltek egy gyerekembert, mert Szegeden kiragasztotta a 12 pontot. Kiszesek és ifjúgárdisták – hányan lehetnek közülük most a hatalom ormain? – 1986-ban a Lánchídon és Kölcsey-szobránál rendőrökkel együtt verték tüntető diáktársaikat. Ha most október 23-a vagy november 4-e nem lesz unalmas, akkor csak azért, mert megismétlődhetnek a „lánchídi csaták”. Ebben az esetben – különösebb kollektív öröm nélkül – október 23-a is bevonulhat igazi népi-nemzeti ünnepeink közé, társául Márciusnak és Mohácsnak. De legalább tudatjuk a világgal, hogy az öröm, amelytől az európai történelem s felemás helyzetünk a 20. századtól kezdve rendszeresen megfoszt minket, Magyarország felé indulva most is rossz úton jár.