„Fenntartani a törvényt egyet jelent a szuverén állam első számú és pótolhatatlan kötelességével, amely megvédi polgárait és megőrzi azt az elidegeníthetetlen szabadságot, amiért a magyar nép oly sok csatában harcolt, s amiért oly sok viszontagságot vállalt több mint ezer esztendő alatt.” E sorokat Bánffy Miklós vetette papírra memoárjában, Magyarország uralkodóinak sok száz éves mérlegét vizsgálva. Azét a korszakét, amely a vezér szabad ég alatti pajzsra emelésével kezdődött egykor – ám hogyan változott e tradíció egészen napjainkig? Miért nem jelenti már a szabadság ugyanazt az ideológiák, politika által is sérthetetlen szentséget, amelyet egykor? A szabadság védelmére alkotott törvény ma miért nem több egyszerű viccnél, melyet jól látható módon senki sem vesz komolyan – vagy ha igen, akkor szinte kizárólag politikai fegyverként használatos a hatalom kezében? Mi történt velünk, magyarokkal, amiért megfeledkezünk a múltról és annak legfontosabb tradíciójáról?

Az ország jelenlegi vezetőire sokféle jellemzés igaz lehet – ám azt, hogy fenntartanák a törvény erejét és megvédenék polgáraikat, semmiképpen sem állítható. Miért nem? Miért oly alacsonyak választott vezetőinkhez fűzött várakozásaink? E helyzet semmivel sem igazolható, hiszen már jó ideje nem élünk rendőrállamban: az Antall-kormány egyik első döntése a III/III-as törvény megsemmisítése volt, amely lehetőséget adott az állami titkosszolgálatoknak a civil lakossággal szembeni kémkedésre is, a kommunizmus nevében. De nem élünk már diktatúrában. Senki sem börtönözhető be azért, ha megkérdőjelezi a politikai rendszert: mert a jelenleginek nincs joga erőt gyakorolni felettünk. Ezt választottuk. S bár nem kezdünk el idejében harcolni azért, hogy az ország valóban úgy és olyanná válhasson, amilyennek képzeltünk, ám megvan a módunk rá, hogy ha elégedetlenek vagyunk az elmúlt pár évünkkel, akkor módosítsunk az irányon. Ha nem teszszük, csak magunkat okolhatjuk. Legtöbbünk a vacsoraasztalnál vagy társasági élet közben élénken bírálja aktuális közállapotainkat, ügyeink állását és menetét, ám csak igen kevesen vállalkoznak arra a nehéz munkára, hogy változtassanak mindezen. Elég csak szemügyre venni a közelgő önkormányzati választásokat. Egy Budapest környéki kis falu lakosaként naponta tanúja lehetek a konzervatív oldal vergődésének. Ahogy az egész országot, e települést is az MSZP vezeti, immár négy esztendeje. Egyetlen embert sem ismerek, aki pozitívumokat emlegetne a szocialisták regnálása kapcsán – sokkal inkább a falu tetemes, 500 millióra rúgó adósságát. Ismerős a helyzet? A helyi jobboldali közösség tagjai mégsem lépnek a közélet mezejére, mert félnek szomszédaik kritikájától vagy attól, hogy munkahelyükön emiatt hátrányt kell majd elszenvedniük. Bár mindannyiuknak van véleménye és a szavak szintjén elszántnak mutatkoznak, kivétel nélkül „nem” a válasz, amikor arra terelődik a szó, vajon csatlakoznának-e hozzám, hogy változást érjünk el október elsején. Ráadásul nem is csupán a közéleti aktivitást övezi effajta pesszimizmus: saját, egyéni mindennapjainkról, sőt gyermekeink életéről is szó van. Hiszen a jobboldali társadalomrész többsége akkor is passzivitást mutat, amikor fiataljaink iskolai ügyeiről van szó: akkor is tétlenek maradunk, ha magasabb színvonalú oktatást kellene kijárni utódaink számára. Ennek eredménye az a beletörődés is, amelyet nagyobb horderejű ügyekben, helyi vagy országos vezetőink számonkérésének elmaradásakor, korrupciós ügyeik háborítatlanságakor tapasztalunk. Elidegenedtünk attól, ami egykor elidegeníthetetlen részünk volt, szabadságunkat pedig nem szerezhetjük vissza addig, amíg nem ébresztjük fel magunkban a kurázsit. Amíg nem próbálunk újra magunktól szabad polgárként élni. Mi a szabadság? Mit jelent pontosan: szabadnak lenni? E fogalom nem egyenlő annyival, hogy akkor és ott vásárolunk banánt vagy éppen nyugati elektronikai termékeket amikor és ahol szeretnénk. Nem egyenlő annyival, hogy szabadon utazhatunk. Ahogyan a térségbeli rendszerváItásokat követően II. János Pál lengyelországi látogatásán fogalmazott: „A demokrácia nem annak szabadsága, hogy Playboyt vásárolhatunk.” Ezeket a szabadságokat valóban visszanyertük 1989-cel. Ám a valódi szabadság a félelem nélküli életet jelenti, életet, ahol nem kell morális kompromiszszumokat kötnünk, ahol nem fojt meg a hivatali bürokrácia, ahol nem kizárólagos személyek birtokolják a törvények és szabályok tudását, kulcsait. Szabadnak lenni annyit tesz, hogy módunk van büszkén és becsületben élni mindennapjainkat. Saját munkánk gyümölcsét magunkénak tudni, s nem az állam számlájára utalni annak nagy részét (amely aztán senki számára nem érzékelhető módon költi el adóforintjainkat). E szabadság ugyanakkor nem egzakt tárgy: nem kívánhatjuk és kaphatjuk meg puszta szándékkal. Olyan szabadságról van szó, amiért harcra késznek kell lennünk, félelem nélkül. Hogyan is értékelhetnénk önmagában az utazás vagy a vásárlás szabadságát akkor, ha közben az a tudat él bennünk, hogy politikai aktivitásunkért, saját és gyermekeink jövőjéért érzett felelős cselekvésünkért az APEH-et vethetik be ellenünk? Szabadságunk visszaszerzéséhez nemcsak a tétlenségről kell lemondanunk, de arról a kényelmi érzésről is, amelyet egy nagy és kiterjedt államszervezet ad nekünk. Amely gondoskodik rólunk és vigyáz ránk, biztonságot és stabilitást ad – hisszük. Ennek megfelelően tartunk a radikális reformoktól, amelyek redukálnák az állam méretét. Közben csupán egyetlen apró, a Földön mindenhol ismert igazságról feledkezünk meg: az állam csak a mi szabadságunk kontójára garantálhat számunkra biztonságot és szolgáltatásokat. A nagyobb állam kevesebb szabadságot hagy mindannyiunknál. Hogyan is lehetnénk teljesen szabadok, hogyan érvényesíthetnénk valódi politikai nézeteinket, ha az aktív munkaképes lakosság közel 25 százaléka valamilyen módon az államszervezethez kapcsolódik? Félreértés ne essék: e sorok nem a legutóbbi Gyurcsány-csomag valamiféle pártfogását jelentik. Tisztában vagyok az országot uraló gazdasági válsággal és a cselekvés sürgősségével is. Az, hogy a kormányzat bejelenti rengeteg közalkalmazott utcára kerülését, még nem jelenti azt, hogy valóban átérzik a szabad piaci rendszer lényegét és a szabadságunk fontosságát. Ráadásul ezek a fájdalmas érvágások a magyar polgárok szabadsága elleni közvetlen támadással egészülnek ki, amikor a kormány növeli adóterheinket egyéni és gazdasági szinten egyaránt. Itt meg kell emlékeznünk egy újabb kardinális konzervatív alapelvről: minden fillér, melyet az állam elvon az egyéntől, csökkenti annak szabadságát, csökkenti lehetőségét annak eldöntésében, mennyit és mire költ. Az igazi szabadság fontos része ugyanis, hogy akaratunknak megfelelően fektethetjük be pénzünket. Miután pedig a kormányzatok úgymond monopóliumként, profitszerzési cél nélkül működnek, nem lepődhetünk meg gyakran rossz és logikátlan lépéseiken sem, amikor a források elköltéséről van szó – szemben a magánszektor racionalizmusával. Az adóemelés így nem jelent mást, mint a kormányzati eredménytelenség, korrupció és gazdasági meddőség szörnyetegének etetését. Nem szorulunk rá, hogy az állam mondja meg nekünk, hogyan és mire költsük a pénzünket. Ám egyre inkább azt érezzük, a kapitalizmus nem jelent mást, mint a korábbi kommunisták új keletű és gyors meggazdagodását – miközben semmiféle előnyét nem látjuk a szabad piaci rendszernek. Ez az attitűd bár érthető, ám meglehetősen kontraproduktív. A bizalom hiánya a magánszektorban, a piacban csupán segítség a kormányzatnak ahhoz, hogy kénye-kedve szerint költekezzen pénzünkből – és szabadságunkból. Mikor nyerjük hát vissza magyarként a szabadságunkat? Csak ha harcolni kezdünk érte. Csak ha hajlandóvá válunk kockázatot vállalni és lemondani némi kényelemről gyermekeink jobb jövője érdekében. Csak ha kiállunk azért, amit gondolunk és amiben hiszünk – s kihívjuk azon erőket, akik be próbálnak csapni bennünket. A demokrácia nem merül ki egy intézményrendszerben, szabad sajtóban, szavazati jogban, független bíráskodásban vagy szakszervezetekben: sokkal több ennél. A demokrácia attitűd, melyben az egyén képes felelősséget vállalni önmagáért, részt venni közösségei és nemzete életében. Ha feltesszük a kérdést, miért válhatott hazánk egy „következmények nélküli országgá”, a válasz megint csak egyszerű. Azért, mert mi, magyarok nem rendelkezünk erre vonatkozó igényekkel. Újabbnál újabb korrupciós esetekről olvasunk, s azt mondjuk rá: úgysem tehetünk semmit. Nem csupán nemzeti, de helyi szinten is ez az élő probléma. Többségünk frusztrálva figyeli az önkormányzatok és települési tisztviselők csalásait és lopásait, hivataluk önző célokra történő kihasználását. Többségünk konzervatívnak vallja magát és felelősen gondol Magyarország jövőjére. Ám menynyien vagyunk, akik mindezért személyesen is hajlandóak kockázatot vállalni, és például képviselőnek vagy polgármesternek indulni a jó célok érdekében? Ha a magyar hagyományok őrzőinek tekintjük magunkat, aktívan részt kell vennünk országunk életében és újjá kell építenünk azon morális alapokat, amelyekre e nemzet épült. Ameddig mindezt nem tesszük, nem hívhatjuk magunkat valóban szabadnak. „Jó reggelt, Magyarország?” Ennél sokkalta nagyobb a baj. Továbbra is álomban szunynyadunk, ezzel önként élve hagyva egy, a szabadságunkat felszámoló ellenséget. Az idő a harcra elérkezett: ha nem élünk vele, félő, hogy egyre kevesebb dolog marad, amiért egyáltalán küzdhetünk majd a jövőben.