Most szombaton délután négyre jelen sorok írója, valamint Kerényi Imre, Matúz Gábor és Pörzse Sándor, a Demokrata Televízió Sajtóklubjának résztvevői és még sokan mások egy kellemes sétára várják a polgári demokrácia híveit a budapesti Erzsébet térre. A meghívó múlt szombaton pár ezer ember jelenlétében élőben is elhangzott a budai Gesztenyéskertben tartott fesztiválon, és láthatták, hallhatták a DVTV nézői is. Mivel állampolgári jog a séta, akármi okból történik, a meghívóknak eszük ágában sem volt ezt a rendőrségen bejelenteni, mint ahogy arról sem tettek és a jövőben sem tesznek bejelentést sem a rendőrségen, sem máshol, hogy példának okáért, mikor szándékoznak vonatra szállni, autóbusszal utazni, gyalog elmenni a következő sarokig, ott venni öt kiflit, egy liter tejet és így tovább. A magyar törvénykönyv nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy Magyarország fővárosának valamely sétaterén hány embernek illik sétálni, és mi történik, ha egy meghatározott számnál többen vagy kevesebben sétálnak. A séta az séta. A demokratikus séta is csak séta. Abban különbözik az egyszerű sétától, hogy a sétáló tudja, azzal, hogy sétál egy törvényesen kiválasztott sétatéren, a maga demokratikus és törvénytisztelő módján mégiscsak kifejez valamit. Azt nevezetesen, hogy rendnek muszáj lenni. Magyarországon azonban nincsen rend. Itt egy olyan politikai bűnszövetkezet garázdálkodik, amelyik a legújabb kori történelem talán legnagyobb hazugságával került hatalomra. És itt a bökkenő. Utóbb ugyanis kiderült, hogy ez a politikai hazugság alapjaiban rendítette meg a polgári demokráciát. A hazugság ugyanis káoszt szült. A séta tehát a rendbe, s így a demokráciába vetett hitet jelképezi. Mert felvetődik az emberben a kérdés: itt már mindent lehet? Lehet emberek életét egy eltitkolt viharral veszélyeztetni és aztán lehet elinalni a felelősség elől? Lehet jólétről papolni és közben csődbe taszítani az országot? Lehet gazfickók kezébe játszani a legfontosabb döntéseket, hogy a közvagyonnal jól megtömködhessék a zsebüket? Lehet még nagyobb válságba taszítani az országot? Lehet megszorítás címén azt is kizsarolni az emberekből, aminek hiánya már a létüket veszélyezteti? Lehet olyan mértékben leépíteni egy nemzet önvédelmét, hogy a felbátorodott szomszéd pimasz söpredéke büntetlenül ütlegelje honfitársainkat? Lehet egy mosónőre bízni a dolgot?… A demokratikus séta nem kíván választ adni ezekre a kérdésekre, mert ezek a kérdések önmagukban hordozzák a választ. A séta célja mindössze az, hogy emberek, akiknek fejében hasonló kérdések és nyilván hasonló válaszok gomolyognak, összetalálkozzanak egy sétatéren, mert ki tudja, miből lesznek a nagy dolgok. A liberális oldal által is oly lelkesen dicsért Bibó István mondta volt és 1956-ban gyakorolta is, hogy demokratának lenni annyit tesz, nem félni. Demokratának lenni annyit tesz, ki kell jönni most szombaton délután négyre a budapesti Erzsébet térre és ott sétálni kell. Nem kell mondani semmit, mert fölösleges mindent ezerszer elmondani, hogy most már elég volt, hogy ez így nem mehet tovább, mert sajnos nem volt elég és sajnos még egy darabig megy tovább ez így. Nem ezért kell kimennünk a térre. Hanem azért, hogy végre megérezze ki-ki a saját ereiben száguldozó adrenalin lüktetését érezve – mert könnyű azt mondani, hogy nem kell félni, de nehéz megcselekedni -, hogy milyen az, amikor szabad akaratából, a maga gyönyörűségére cselekszik valami veszedelmesen őszinte dolgot az ember. Hiszen azt mindnyájan tudjuk, hogy a szombati demokratikus séta politikai cselekedet lesz. Annak világos kifejezése, hogy nem tetszik a rendszer. De ezt sem kell kimondani, hiszen mindenki tudja már. Mellesleg ötven évvel ezelőtt valami hasonló történt. Akkor sem volt szónoklat, nem hívták, sőt egyenesen fenyegették az embereket, akik kimentek az utcára mégis. Mentek az utcán, és ötven évvel ezelőtt egy rettenetes diktatúra összeomlott. Most jobb világ van. Ma már nem kell vért hullatni. Csak sétálni kell. Szabadon, derűsen, higgadtan. Nem lesz zászlólengetés, nem lesz semmiféle cirkusz, nem lesz előadás, nem mutat irányt senki. Nem lesz fütty, nem lesz kiáltás. Nem vonul fel senki sehová. Csak séta lesz. Ha kevesen sétálnak a demokráciáért, az is valami. Ha sokan, az komoly dolog. Ha rengetegen, az már üzenet. Ha elegen, az pedig történelem. Sétálunk és aztán hazamegyünk. És egy hét múlva sétálunk megint. Végre megerősödünk.