Louis de Bonald-lal szólva az önismétlés és a meg nem értés között nincs mérlegelnivaló. Ezt azért bocsátom előre, mert bármennyire onerózus feladatnak is érzem, a XVI. Benedek pápára nemrég kimondott fatva nyomán ezúttal egy általam már számtalanszor kivesézett témával kell foglalkoznom.

„…Mohamed nem hozott létre semmi újat: nem találnál (nála) mást, csak gonoszságot és embertelenséget, mint azt a döntését, hogy karddal erősítse a hitet, amit prédikált”. Amikor a regensburgi egyetemen elmondott szeptember 12-i beszédében XVI. Benedek a görög rációt és a keresztény hitet igyekezett közös nevezőre hozni, nyilván egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy az előbbi – egyébként II. Manuel bizánci császártól (1391-1425) kölcsönzött – mondatával egy csapásra lenullázza azt, amit elődje, II. János Pál a keresztény-mozlim párbeszéd terén több évtized alatt elért. Márpedig éppen ez történt.

A tudományos igényű pápai előadás kontextusából kiragadott idézet hatására a muzulmán világban éppúgy elszabadultak az indulatok, mint a Mohamed-karikatúrák ürügyén ez év februárjában Marokkótól Malajziáig, London(isztán)tól Lagosig. Egymást követik a féktelen utcai demonstrációk, a keresztény kisebbségek és templomok elleni támadások, a kereszténységgel azonosított Nyugatnak címzett átkozódások és fenyegetőzések – az alkalomhoz illő módon mindezt a pápa személyét célzó életveszélyes fenyegetésekkel megspékelve, akinek maga Ali Agca üzent ki a börtönéből, hogy ha kedves az élete, tekintsen el a november végére tervezett törökországi látogatásától.

Most pedig következzen néhány tipikus – a vatikáni ügyekben hagyományosan bennfentesnek számító Corriere della Sera olasz napilap által számba vett – reakció azok közül, amelyeket a pápai beszéd váltott ki a muzulmánok körében.

Hasszán Turabi, az egész arab világban tekintélyes szudáni vallási vezető szerint „ennek a pápának a szellemisége ellentétes az iszlámmal”. Ala al-Aszvani egyiptomi író úgy véli, hogy „a pápai beszéd további félreértések forrása lesz, és amiatt, amit mondott, tovább fog erősödni az a gondolat, hogy az egész Nyugat agresszív a muzulmán hittel szemben”, és bár önmagát vallástalannak vallja, afelől sem hagy kétséget, hogy „amikor az iszlám elleni sértésekről beszélünk, nem lehet feltételezni, hogy léteznek szélsőségesek és mérsékeltek”. Ali Bardakoglu, a törökországi vallási ügyek hivatalának (Dinayet) vezető tisztségviselője minden kertelés nélkül „ellenségességgel” vádolja XVI. Benedeket, a mérsékelt iszlamistának számító kormánypárt, az Igazság és Haladás egyik képviselője, Szalih Kapaszuz egyenesen Hitlerhez és Mussolinihez hasonlítja, az ellenzékben lévő világi Népi Köztársasági Párt pedig hivatalos bocsánatkérésre szólítja fel törökországi útja előtt. „Provokatívnak és a párbeszéd követelményével ellentétesnek” ítélik XVI. Benedek szavait a kairói al-Azhar mecset ulémái is. Egy eddig ismeretlen, az Iszlám Gyermekei néven jelentkező iraki csoport helyi keresztények likvidálásával fenyegetőzik a hivatalos vatikáni bocsánatkérés elmaradásának esetére, miközben az iraki fegyveres ellenállást támogató egyik muzulmán internetes honlap (islammemo.cc) már be is számolt az első kivégzésről: állítólag a pápai előadásra válaszul négy késszúrással megöltek egy keresztényt al-Athuriun piacán. Palesztinában keresztény templomokat támadtak meg a feldühödött fanatikusok. Mohammad Akef, a legbefolyásosabb egyiptomi iszlamista szervezet, a parlamentben is képviselt Muzulmán Testvérek (88 képviselő) vezetője szerint „a pápa kijelentései miatti düh szükségszerű volt, de nem fog sokáig tartani”, mert a pápa „hiába a katolikus egyház feje, sok európai nem követi őt, és amit mond, az nem befolyásolja őket”. Irán legfőbb vallási vezetője, Ali Hamenei „az amerikai Bush által az iszlám ellen indított keresztes háború legutóbbi epizódjának” minősíti XVI. Benedek regensburgi beszédét, hozzátéve: „A Mohamed prófétáról közzétett karikatúrák és egyes (nyugati) politikusok és újságírók nyilatkozatai mind egy összeesküvés elemei a civilizációk közötti háború kirobbantásához”. Az al-Kaidához köthető iraki Anszar al-Szunna ellenálló csoport egyenesen Róma falainak az összeomlását profetizálja. „Közel a nap, amikor lerombolják az iszlám seregei”, áll a számos merényletért és túszok kivégzéséért felelős szervezet internetes közleményében. „Ti keresztények, meg fogjátok ismerni a kardunkat, amíg nem tértek meg az igaz hitre”, teszik hozzá ugyanott a nyomaték kedvéért. Az ugyancsak az al-Kaidához kapcsolódó Mudzsahedin al-Sura harcosai közvetlenül a „kereszt imádójához”, a pápához fordulnak, hogy a tudomására hozzák: „Ő is, és a Nyugat is vereséget fog szenvedni, ahogy Irakban, Afganisztánban és Csecsenföldön történt. Össze fogjuk törni a keresztet és ki fogjuk önteni a bort. A dzsihád a győzelemig folytatódik. Isten segíteni fog bennünket Róma meghódításában és képessé tesz bennünket arra, hogy elvágjuk (a keresztények) torkát, zsákmányunkká téve fiaikat és javaikat”. Még a marseille-i mecset mérsékeltnek mondott imámja, Mohand Alili is igencsak sajátos módon veszi védelmébe a szentatyát, amikor azt mondja róla, hogy ő is csak „egy emberi lény, és ha egy napon megőrül, akkor minden keresztényt őrültnek kell tekintenünk?” Mozlim fanatikusok internetes honlapjain a pápát Drakulaként és Hitlerként ábrázoló karikatúrák tűntek fel, olyasféle képaláírások kíséretében, mint „a keresztet szolgáló disznó”, „egy keresztre szögezett csimpánz imádója”, „gyűlöletes gonosz”, „megkorbácsolt Sátán”, „vérszívó vámpír” és így tovább. A szomáliai Mogadishuban az ország jó részét uraló iszlám törvényszékek milicistái megöltek egy olasz apácát, aki az SOS Children osztrák szervezet gyermekfalujában ténykedett, ahol több mint száz árvát nevelnek és oktatnak az ország egyetlen olyan iskolájában, amelyben még nem a Korán alapján folyik a tanítás.

Jellemző, hogy a vélt vagy valós sérelmeikre egyébként is hiperérzékeny muzulmán hívők körében (ez alkalommal is) mesterségesen kiváltott hisztériahullám azt követően sem igen csillapodott, hogy XVI. Benedek többször is nyilvánosan és ünnepélyesen meakulpázott, sajnálatos félreértésnek nevezve inkriminált szavait, amelyek úgymond egyáltalán nem tükrözik az iszlámról alkotott személyes véleményét. Ugyanakkor az is jellemző, hogy a katolikus egyházfő még a személye elleni halálos fenyegetések után sem számíthatott valóban hathatós és határozott támogatásra saját „nyugati” hátországában, annál inkább többé-kevésbé egyértelmű bírálatokra. Ugyanaz történt tehát, mint ami a Mohamed-karikatúrákat leközlő dán lap esetében az év elején: az iszlámmal szemben egyre súlyosbodó Stockholm-szindrómában szenvedő Európa gyáván meghunyászkodott és a szólásszabadság védelme helyett – tisztelet a kevés kivételnek – gyáván behódolt a vallási fanatizmusnak. Más kérdés, hogy akkoriban a vallások közötti párbeszéd ürügyén a Vatikán is beállt a Jyllands-Postent bírálók kórusába. És hogy mire jutott vele? Alig fél évvel később első számú közellenség lett az iszlamisták szemében.

Veszélyeztetett helyzetük miatt különösen a mozlim országokban élő keresztény kisebbségek körében váltottak ki aggodalmat a pápa szavai, amelyektől például az iraki Moszul kaldeus-keresztényei is siettek elhatárolódni, nyilván a megtorlástól való félelmükben. Nem kétséges, hogy az amerikai médiát is a félelem késztette ugyanerre. A Corriere della Sera által „durvának” minősített vezércikkében a legbefolyásosabb amerikai napilap, a The New York Times egyenesen azzal vádolta meg Ratzingert, hogy „nézeteltérést szít a keresztények és a muzulmánok között”, és arra emlékeztette a pápát, hogy „már így is túl sok vallási düh van a világon”. A hasonló húrokat pengető legnagyobb példányszámú amerikai napilap, a USA Today számára a keresztények és muzulmánok közötti viták megmutatták, hogy „bölcsebb vezetés szükséges mindkét részről”. „A pápa feladata, hogy ne csak a kereszténységet mozdítsa elő, hanem a toleranciát is”, tódította az NBC, miközben a CNN „XVI. Benedek pontifikátusának legsúlyosabb válságáról” beszélt. Érdekes módon ez alkalommal az amerikai neokonok privilegizált szócsövének számító hírcsatornáéhoz hasonló tónust ütött meg francia szélsőbalos értelmiség kedvenc napilapja, a párizsi Libération is, amely szerint a vita nem szólhat az iszlám és az erőszak, a muzulmán és a terrorista öszszekeveréséről. „Akarva-akaratlanul, sajnálkozásával XVI. Benedek megdöntötte a pápai csalatkozhatatlanság mítoszát. Akkora ostobaságot követett el, hogy kénytelen volt sajnálkozását kifejezni, ami eddig még sohasem történt meg”, kommentálta a lap a pápa gesztusát. (Ezt a momentumot egyébként a The New York Times is kiemelte: „A szakértők szerint ez az első alkalom, hogy egy pápa ilyen nyíltan bocsánatot kér”.) Olaszországban viszont kisebbfajta belpolitikai botrányt kavart Romano Prodi miniszterelnök sokak által cinikusnak bélyegzett kifakadása, aki az újságírók azon kérdésére, hogy vajon veszélyben lesz-e a pápa élete a tervezett törökországi látogatása során, alig palástolt bosszúsággal azt találta mondani: „Halvány fogalmam sincs róla. Honnan kellene tudnom? A biztonságával a testőrei fognak törődni”.

Vannak persze olyan hangok is, különösen Itáliában, de másutt is, amelyek határozottan, sőt vehemensen a pápa védelmére kelnek. Richard Pipes neves iszlámszakértő azzal vádolja a muzulmán vezetőket, hogy a saria tiszteletének kikényszerítése végett megpróbálják megfélemlíteni Európát és Amerikát: „Az utóbbi évek során ez a hatodik alkalom, hogy ily módon reagálnak a bírálatainkra”. A washingtoni Georgetown Egyetemen a keresztény-mozlim kapcsolatokat kutató John Volls szerint a szentatya „jogosan akart kölcsönösséget kérni az iszlámtól”, mert ha II. János Pál meg is nyitotta a keresztények és muzulmánok közötti párbeszédet, „az azonban eddig többnyire egyirányú maradt”. Bernard Lewis, az egyik legtekintélyesebb iszlamológus még náluk is tovább megy. A Princeton Egyetem tanszékvezetője és számos, az iszlámmal foglalkozó nemzetközi sikerkönyv szerzője a Corriere della Serának adott interjújában (2006. szeptember 18.) úgy véli, hogy napjainkban nem is annyira a civilizációk, hanem „valójában a keresztény és a mozlim vallás közötti összecsapás” zajlik világszerte, éspedig „nem a doktrínáik közötti különbségnek, hanem a köztük lévő hasonlóságnak” köszönhetően, mivel „egyaránt nemcsak arról vannak meggyőződve, hogy az igazság letéteményesei, hanem arról is, hogy az ő igazságuk kizárja a többi vallás igazságát, és kötelességüknek tartják Isten üzenetét terjeszteni a világ maradék részén…” A korábban a muzulmán fanatikusok részéről Dániát ért támadások kapcsán az amerikai szakértő ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy „a saria, az iszlám jog csak a muzulmánok esetében bünteti Mohamed megsértését, a nem muzulmán külföldiek esetében viszont nem. Hogy ez mit jelent? Netán azt, hogy az iszlám számára Dánia és Európa a saját területéhez tartozik?” Bernard Lewis abból sem csinál titkot, hogy az iszlám-keresztény vallásháború végkimenetelét illetően a Nyugat esélyei egyáltalán nem adnak számára okot a derűlátásra.

Nyilvánvalóan a (pápai) mundér becsületének a védelmében, de még nála is szókimondóbban fogalmazzák meg a probléma lényegét egyes olasz megfigyelők. A minden látszat ellenére is „a kereszténység erejéről” értekező Vittorio Messori, II. János Pál biográfusa (C. d. S., 2006. szeptember 18.) szerint „az én nemzedékem keresztényei azzal töltötték életük nagy részét, hogy azokkal helyezkedtek szembe, akik nem hittek Istenben, vagyis a kommunistákkal, ma pedig azokkal kell szembeszállniuk, akik »túlságosan« is hisznek egy Istenben, vagyis a muzulmánokkal”. A marxizmust „szekularizált zsidókereszténységnek”, az iszlámot pedig „leegyszerűsített zsidókereszténységnek” minősítő szerző nem tagadja ugyan, hogy „egymástól nagyon különböző muzulmán kultúrák és társadalmak léteznek”, szerinte azonban „az, amelyik ma az emberekhez eljut, az undorító változat: elállatiasodott, fegyvert rázó tömegek, vérfolyamok, szent háború, társadalmi érzéketlenség, burka (fátyol) és jogfosztottság a nőknek, többnejűség, nyilvános kivégzések, emberrablások, ostorozások, fenyegetések, zsarolások, táplálkozási tilalmak, a homoszexuálisok üldözése, intolerancia, dogmatizmusok, tribalizmus, a szent szövegek szó szerinti értelmezése, a környezettel szembeni érzéketlenség, sőt a »tisztátalan« kutyákkal és macskákkal való együttélés tilalma…, egyszóval a demokratikus társadalmakban manapság érvényesülő érzékenység ellentéte.” Az iszlám negatív aspektusainak akkurátus számbavétele után azonban meglepő módon egy, a jelenlegi európai helyzettől messze elrugaszkodó megállapítás következik tőle, miszerint „ha bekövetkezik az összecsapás – amelyet a keresztények igyekeznek mindenképpen elkerülni, az ellenoldalon azonban sokan keresik azt – hosszú és kemény lesz ugyan, de legalább ez alkalommal csekély a köztünk levő ötödik hadoszlop”, vagyis az (oroszországival együtt) immáron több mint ötvenötmilliós európai muzulmán népesség „ötödik hadoszlopként” szerinte elhanyagolható tényezőnek számít.

Angelo Panebianco nem is hagyja szó nélkül Messori kincstári optimizmusát, és „A megtalálhatatlan mérsékelt iszlám” címmel a következő napon ugyancsak a vezető olasz napilapban megjelentetett vezércikkében a Mohamed-karikatúrák körül csapott patáliához hasonlítja a pápai beszéd miatt kirobbantott mostani műbalhét. Szerinte „mindkét esetben az iszlám extrémizmus mozdult meg, hogy bebizonyítsa a muzulmán világ fölötti saját egyeduralmi képességét, megmutassa az erejét, ugyanakkor pedig a Nyugat gyöngeségét és rémületét. A karikatúrák idején Európa a szólásszabadság elleni legzajosabb támadást szenvedte el a győztes totalitarizmusok kora óta, és az esemény lényegében az agresszor győzelmével végződött. Európa hallgatólagosan elfogadta, hogy a szatíra szabadsága ettől fogva mindenkivel szemben egyformán érvényes, az iszlámot kivéve, amellyel szemben, úgy tűnik, kötelező az öncenzúra. Most egy még ennél is ambiciózusabb tervvel próbálkoznak újra: a Nyugat vallási szívét eltalálva annak elfogadására kényszeríteni bennünket, hogy már a pápának sem szabad hangosan megnyilatkoznia a kereszténység sajátosságáról és arról, ami megkülönbözteti az iszlámtól.” Miután a pápai beszédet kísérő erélytelen nyugati reakciók láttán a cikkíró kénytelen elismerni, hogy az Oriana Fallaci által vizionált Eurábia „talán már köztünk van”, és hogy „körülnézve oszthatjuk Bernard Lewis pesszimizmusát, aki egy legyőzött és alávetett Európát jövendöl”, végezetül igencsak pertinens módon megállapítja, hogy „kapcsolat van az európai félelem és a hegemónia azon képessége között, amelyet a politikai iszlám … a krízishelyzetekben a muzulmán világra tud gyakorolni”. Jó reggelt, Olaszország!

(Folytatjuk)