Évforduló
Akarja-e tudni, hogy Havlicek, a házmester, lopott-e az iskolai szertárból, vagy hogy a telekszomszédja, Kovács úr, fantáziál-e olykor százhúsz kilós, szőrös lábú hölgyekről, miközben a hintaszékben ringva átszellemült mosollyal álmodozik, és suttogja-e azt, hogy „Ica”? Szerintem nem. De ugyanennyi esélyt látok arra, hogy képben óhajt lenni Sárosdi Lilla eddig tisztázatlan magánéleti hányattatásaival. Nem baj, most az olvasó is képben lesz. Ha már az internet a képembe tolta, ne csak én szenvedjek. A közösségi összetartás a legnemesebb dolog. Egy mindenkiért, mindenki egyért!
„Nekem nem tanították meg a szüleim, hogyan kell megvédenem magam, vagy hogy vannak bizonyos jogaim. A gyerekkori abúzusomhoz is csak nemrég kezdtem hozzáférni. Mert nem Marton volt az első zaklatóm.” Az obszcén és pucérkodós szerepeiről elhíresült színésznő a Telexnek sopánkodta mindezt, szinte percre pontosan öt évvel azután, hogy egy húsz évvel ezelőtti zaklatásról beszélt a sajtóban Marton Lászlóval kapcsolatban, akit ez tönkre is tett, és aki rá pár évre elhunyt.
És az új sztori? „Negyvenes, köztiszteletben álló férfi volt […] és mielőtt elindultunk kirándulni, megkérdezte, nem baj-e, ha ő most itt a kocsiban kielégíti magát.”
Biztos így volt. Mindenki azt mond, amit akar. Nagyjából így foglalhatnánk össze korunkat.
Arról, milyen a viszonya most a hazájához, ezt mondja: „A hazám – hirtelen hogy összerándult a gyomrom ettől a szótól. Nekem nincs hazám, nekem otthonom van.” Legalább ezeket a maníros pszeudo-művészértelmiségi lózungokat hagyná. Mert nekem meg attól rándul görcsbe a gyomrom. Ettől a kamupátoszos, távolba révedős, remegő hangon előadott „hazám, nekem nincs hazám” színjátéktól.
Esküszöm, elhányom magam.
Most így elolvasva, leesett, nem tudtunk meg semmit, sem én, sem az olvasó, de hogy elegünk van ebből az egészből, az biztos.
