Rendbontók. Visszahangzik fülemben, míg reggeli kávém kortyolgatom. Rendbontók, hallom újra a rádió tudósítását. 7 óra 13 perc van, szerda, az Úr 2006-ik évében. Két nappal a Magyar Televízió ostroma után. Fiatalok – bevett etimológiai korrektség szerint csőcselék – tombolnak napok óta az utcákon. Úgy rémlik, Gerő is ezzel kezdte anno, s nem lett jó vége annak sem, de most ez sem érdekes. Bontják a rendet. A rendet, miszerint 45-ben a magyar uralkodó osztály maradékát is lenullázzák, az értelmiséget cinkosságra vagy hallgatásra kényszerítik, s mikor a harag kilobban – ó, letűnt idők csőcselékezése! -, ezreket vágnak börtönbe, vallatnak, akasztanak s üldöznek el. S most, 2006. szeptember 20-án, két nappal a Magyar Televízió ostroma után, az a Lendvai Ildikó sipákol a parlamentben, aki 1981-ben őrjöngve követelte Tatán rockegyüttesek betiltását, a legnagyobb példányszámú napilap neve ma is Népszabadság, s Gyurcsánynak hívják a miniszterelnököt. Gyurcsánynak, aki a múlt rendszer elnyomó rezsimjének volt tagja, aki megvagyonosodott a „rendszerváltás” után, míg az ’56-os mártírok 60 ezer forintos nyugdíjakból tengetik életüket. S közben nem volt vagyonelkobzás, akasztás meg örök életre kitiltás a politikából. Ahogy kellett volna. Ahogy a világ rendje mindezt megkövetelte volna. Nem. Ezek itt dőzsölnek ma is, s röhögnek a pofánkba. „Kurva Magyarország”. Ja igen. Merthogy közben lebukott a fickó, ez a kis undormány lelki nyomorék, s előkerült egy szalag, melyen beismeri: csaltak, hazudtak évek óta, s nincs egyetlen kormányzati cselekedet, melyre büszkék lehetnének. S erre fel ismét csak nem elvezetik, falhoz állítják, bajszos rendőrőrmesterek vallatják éles szembevilágító asztali lámpák fényénél, hanem még mindig ő oktat ki. Erkölcsből. 2006. szeptember 20-át írunk, reggel 7 óra 27 perc van, két nappal a Magyar Televízió ostroma után. Rendbontás! Lángoló autók! Szemét, kosz, törmelék és súlyos anyagi kár. Gyurcsány meg azt mondja, majd megunják a tüntetést, ő szarik rá. Mi van kérem? Miféle rend?